Kék könyv

p.35

2010-04-04T14:24:00.002+02:00

A kívánt esethez legalábbis hasonló helyzet állna fenn, ha amikor mondunk valamit, képként látnánk magunk előtt azt, amit értünk alatta; és a kép megegyezne vagy nem egyezne meg azzal, amit mondunk. Ilyen és hasonló esetek léteznek, de korántsem ez az, ami rendszerint történik, amikor mondunk valamit, és úgy is gondoljuk, vagy mást gondolunk. Persze vannak tényleges esetek, amelyekben az, amit a kimondott alatt valamit értésnek nevezünk, egy meghatározott, tudatos folyamat, amely a nyelvi kifejezést kíséri, megelőzi vagy követi, és maga is valamiféle nyelvi kifejezés vagy lefordítható arra. Tipikus példa erre a színpadon, félhangosan mondott szöveg.

De ami arra csábít, hogy amit a mondataink alatt értünk, azt lényegében egy az eddigiek során leírt folyamatként gondoljuk el, az nem más, mint az alábbi kifejezésformák közötti hasonlóság:

„valamit mondani”
„valami alatt valamit érteni”,

amely mintha két párhuzamos folyamatra utalna.[1]

A szavaink kimondását kísérő folyamat – amelyet „a szavaink komolyan gondolása folyamatának” nevezhetnénk – például az intonáció, amellyel kiejtjük a szavakat; vagy egy hasonló folyamat, mint az arckifejezéseink játéka. Ezek nem úgy kísérik a kiejtett szavakat, ahogy egy német mondat kísér egy angol mondatot, vagy egy leírt mondat egy kimondott mondatot; hanem sokkal inkább abban az értelemben, ahogy egy dal dallama kíséri annak szövegét. A dallam annak az „érzésnek” felel meg, amellyel a mondatot mondjuk. És szeretném kiemelni, hogy ez az érzés nem más, mint a kifejezés, amellyel a mondatot mondjuk, vagy valami hasonló ahhoz.

Kanyarodjunk vissza a kérdésünkhöz: „Mi a gondolat tárgya?” (például amikor azt mondjuk, hogy „a King’s College lángokban áll”).

Így feltéve, a kérdés máris számos zavar kifejeződése lesz. Ezt mutatja a puszta tény, hogy csaknem úgy hangzik, mint egy fizikai kérdés; mint ha azt kérdeznénk, hogy „Mik az anyag végső alkotórészei?” (Ez egy tipikusan metafizikai kérdés, amelynek ismérve az, hogy a szavak grammatikájára vonatkozó zavarodottságunkat egy tudományos kérdés formájában fejezzük ki.)

A kérdésünk egyik forrása az „azt gondolom, hogy x” kijelentésfüggvény kétféle használata. Azt szoktuk mondani, hogy „azt gondolom, hogy ez és ez fog történni” vagy „hogy ennek és ennek az esete áll fenn”, de másfelől „ugyanarra a dologra gondolok, mint ő”; és azt is mondjuk, hogy „várom őt”, de ugyanakkor „várom, hogy megérkezzen”. Vesd össze: „várom őt” és „lelövöm őt”.

[1] A Magyar fordítással ellentétben, az angolban – és a németben is – a két kifejezés valóban hasonló formát ölt: „to say something”, „to mean something”. A to mean – németül: meinen – igével, illetve az abból képzett főnévvel kapcsolatos fordítási nehézségekről lásd a Fordítói utószót.

p.34

2010-04-02T12:09:00.002+02:00

Helyes-e tehát azt mondani, hogy mivel minden nyíl alatt érthetjük az ellenkezőjét is, egyik nyíl sem lehet az, amit a kimondott alatt értünk? – Tegyük fel, hogy egymás alatti nyilak oszlopával írjuk le a mondás és a kimondott alatt értett dolog sémáját.

Ahhoz, hogy ez a séma egyáltalán hasznunkra legyen, meg kell mutatnia, hogy a három szint közül melyik a kimondott alatt értett szintje. Készíthetek például egy három szintből álló sémát, amely szintek közül mindig az alsó lesz a kimondott alatt értett szintje. De használj olyan modellt vagy sémát, amilyet csak akarsz, mindig lesz egy legalsó szint, amelynek nincs értelmezése. Ebben az esetben azt mondani, hogy minden nyilat tovább lehet értelmezni, csupán azt jelentené, hogy mindig tudok olyan modellt készíteni a mondásra és a kimondott alatt valamit értésre, amely egyel több szintből áll, mint az éppen használt modell.

Fogalmazzunk így: - az ember azt szeretné mondani, hogy „minden jel értelmezhető; de amit a jel alatt értünk, az nem lehet értelmezhető. Ez az utolsó értelmezés.” Felteszem, hogy a kimondott alatt valamit értést a kimondást kísérő folyamatként képzeled el, amely lefordítható egy további jelre, és ennyiben ekvivalens azzal. Következésképp még mindig tartozol annak a megkülönböztető jegynek a megadásával, amely egy jelet elválaszt attól, amit a jel alatt értünk. Ha ezt például úgy akarod megadni, hogy amit a jel alatt értünk, az az a nyíl, amelyet elképzelsz, ellenben azokkal, amelyeket lerajzolsz vagy más módon létrehozol, akkor ezzel azt mondod, hogy egyetlen további nyilat sem fogsz az elképzelt nyíl értelmezésének nevezni.

Mindez világosabbá válik, ha szemügyre vesszük, hogy mi történik valójában, amikor mondunk valamit és azt komolyan is gondoljuk. – Kérdezzük meg magunktól: Ha azt mondjuk valakinek, hogy „örülnék, ha tudnánk találkozni” és ezt komolyan gondoljuk, akkor vajon ezzel párhuzamosan lezajlik egy tudati folyamat, amely maga is lefordítható lenne kimondott szavakra? Ez szinte soha nincs így.

De képzeljünk el egy esetet, amikor mégis ez történik. Tegyük fel, hogy valamennyi hangosan kimondott, magyar mondatomat egy magamban elmondott, német mondattal szoktam kísérni. Ha most a néma mondatot, ilyen vagy olyan okból, úgy fogod fel, mint amit a hangosan kimondott mondat alatt értesz, akkor a mondás folyamatát kísérő, a kimondott alatt valamit értés folyamata maga is lefordítható lenne külső jelekre. Vagy mielőtt hangosan kimondanánk egy mondatot, mintegy félhangosan elmondjuk magunknak azt, amit alatta értünk (bármi legyen is az).

p.33

2010-03-07T19:18:00.005+01:00

Lehet, hogy megpróbáltad lemásolni, de nem jártál sikerrel; vagy lehet, hogy teljesen más szándékkal rajzoltál egy ellipszist, ami véletlenül a hasonlóra sikerült, mint az, amelyiket le kellett volna másolnod. Mit csinálsz, amikor megpróbálod lemásolni az ellipszist? Nos, ránézel, rajzolsz valamit egy papírlapra, talán megméred, amit rajzoltál, esetleg káromkodsz, ha azt látod, hogy nem hasonlít a modellre; de az is lehet, hogy azt mondod, hogy „le fogom másolni ezt az ellipszist”, de csak rajzolsz egy hasonlót. Egymással családi hasonlóságban álló cselekedetek és szavak végtelen sokféleségét nevezzük úgy, hogy „lemásolni próbálni”.

Tegyük fel, hogy ezt mondjuk: „hogy egy kép egy bizonyos tárgy képe, az abban áll, hogy egy bizonyos módon abból a tárgyból származtatjuk.” Könnyen leírhatjuk, hogy miket nevezünk egy kép valamely tárgyból való származtatásának (hozzávetőlegesen szólva, vetítése folyamatnak). De különösen nehezünkre esik elismerni, hogy ezen folyamatok bármelyike az lenne, amit „szándékos leképezés”-nek nevezünk. Ugyanis bármilyen vetítési folyamatot (cselekvést) írunk is le, ezt a vetítést mindig újra lehet értelmezni. Következésképp – akarnánk mondani – egy efféle folyamat soha nem lehet maga a szándék. Mert a vetítési folyamat újraértelmezésénél mindig kiderülhet, hogy éppen az ellenkező szándékról van szó. Képzeld el az alábbi esetet: valakinek azt az utasítást adjuk, hogy sétáljon egy bizonyos irányba, azzal, hogy arra mutatunk, vagy rajzolunk egy nyilat, ami arra mutat. Tegyük fel, hogy a nyilak rajzolása az a nyelv, amelyen ilyen utasításokat általában adni szoktunk. Vajon nem lehetne egy ilyen utasítást úgy értelmezni, hogy az utasított a nyíllal ellentétes irányba induljon el? Ez nyilvánvalóan kivitelezhető lenne úgy, hogy hozzáadunk a nyílhoz néhány szimbólumot, amelyeket „egy értelmezés”-nek nevezhetünk. Könnyen elképzelhetünk egy olyan helyzetet, amelyben, például megtévesztés céljából, megállapodunk valakivel, hogy a szokásos értelmével ellentétesen hajtson végre egy utasítást. A szimbólum, amely az eredeti nyíl értelmezését adja, lehet például egy másik nyíl. Amikor így vagy úgy értelmezünk egy szimbólumot, akkor az értelmezés mindig egy a régi szimbólumhoz adott, új szimbólum.

Mondhatjuk mármost, hogy minden egyes alkalommal, amikor valakinek egy nyíl felmutatásával adunk utasítást, és ezt nem „mechanikusan” (gondolkodás nélkül) tesszük, akkor ezt vagy azt értjük a nyíl alatt. És a valami alatt valamit értés eme folyamata, bármi legyen is az, leképezhető egy másik nyíllal (amely az eredetivel megegyező vagy ellentétes értelemben mutat). A „valami alatt valamit értés és a mondás”-ról alkotott képünk lényegéhez tartozik, hogy a két folyamat végbemenését különböző szférákban képzeljük el.

p.32

2010-03-05T22:32:00.000+01:00

Miért ne mondhatnám azt, hogy „azt a tényt hiszem, hogy az egyetem lángokban áll”? Ez csupán egy esetlen megfogalmazása annak, hogy „azt hiszem, hogy az egyetem lángokban áll.” Azt mondani, hogy „nem a tényt hisszük”, maga is egy zavar eredménye. Azt gondoljuk, hogy valami ilyesmit mondunk: „nem a cukornádat esszük, hanem a cukrot”, „Nem Smith úr lóg a galériában, hanem a képe.”

A következő lépés, amelyet hajlamosak vagyunk megtenni, az a gondolat, hogy gondolkodásunk tárgya nem a tény, hanem a tény árnyéka. Ezt az árnyékot különféle nevekkel illették, például, „kijelentés” vagy „a mondat értelme”.

De ez nem oszlatja el a nehézségünket. Ugyanis a kérdés most a következő: „Hogy lehet valami egy olyan tény árnyéka, amely nem létezik?”

Másképp is kifejezhetem a problémánkat, ha azt mondom, hogy „Honnan tudhatjuk, hogy az árnyék minek az árnyéka?” – Az árnyék valamiféle portré; következésképp úgy is megfogalmazhatom a problémánkat, hogy „Mitől lesz egy portré N. úr portréja?” A válasz, amely elsőre adhatja magát, az, hogy „a portré és N. úr közötti hasonlóság.” Ez a válasz valójában azt mutatja meg, hogy mire gondoltunk, amikor egy tény árnyékáról beszéltünk. Ugyanakkor világos, hogy a portréról alkotott képzetünket nem a hasonlóság konstituálja; ugyanis ennek a képzetnek a lényegéhez tartozik, hogy lehessen jó és rossz portréról beszélni. Más szóval az árnyék számára lényegi, hogy képes legyen úgy leképezni dolgokat, ahogy azok valójában nincsenek.

A „Mitől lesz egy portré valaki portréja?” kérdésre adható egyik kézenfekvő és helyes válasz az, hogy a szándék. De ha látni akarjuk, hogy mit is jelent „ezt valaki portréjának szánni”, akkor nézzük meg, hogy mi történik valójában, amikor ez a szándékunk. Emlékezz rá, amikor arról beszéltünk, hogy mi történik, amikor négy és fél öt között várok valakit. Egy képet (például a festő részéről) valaki portréjának szánni se nem egy konkrét tudatállapot, se nem egy konkrét mentális folyamat. De cselekvések és tudatállapotok számos kombinációját nevezzük úgy, hogy „…-nek szánni”. Lehet, hogy valaki azt a feladatot kapta, hogy fesse meg N portréját, majd leült N-nel szemben, és olyan mozdulatokat végzett, amelyeket így nevezünk: „N arcának lemásolása”. Ennek azt lehet ellene vetni, hogy a másolás lényege a másolás szándéka. Erre azt felelném, hogy számos különböző folyamatot nevezünk „valami lemásolásá”-nak. Végy egy példát. Rajzolok egy ellipszist egy lapra, és megkérlek, hogy másold le. Mi jellemzi a másolás folyamatát? Az ugyanis világos, hogy nem a tény, hogy egy hasonló ellipszist rajzolsz.

p.31

2010-03-04T10:00:00.001+01:00

Azért mondom ezt, mert néha majdnem úgy tűnik, mintha a nehézség annak felidézésében állna, hogy pontosan mi történt, amikor valamit gondoltunk – az introspekció nehézsége, vagy valami hasonló; jóllehet a nehézség valójában akkor jelentkezik, amikor egy félrevezető kifejezésforma médiumán keresztül vesszük szemügyre a tényeket.

„Hogy gondolhatjuk azt, aminek az esete nem áll fenn? Ha azt gondolom, hogy a King’s College lángokban áll, jóllehet valójában nem áll lángokban, akkor a King’s College lángokban állásának ténye nem létezik. Akkor hogy gondolhatom? Hogy akaszthatjuk fel a tolvajt, aki nem létezik?” Válaszunkat az alábbi formában fogalmazhatnánk meg: „ha nem létezik, akkor nem akaszthatom fel; de attól, hogy nem létezik, még kereshetem.”

Itt a „gondolkodás tárgya” és a „tény” főnevek, valamint a „létezik” szó különböző jelentései vezetnek félre minket.

A tényről mint „tárgyak komplexumá”-ról való beszéd ebből a zavarból ered (vö. Logikai-filozófia értekezés). Tegyük fel, hogy ezt kérdezzük: „Hogy képzelhetjük el azt, ami nem létezik?” A válasz látszólag ez: „amikor ezt tesszük, akkor létező elemek nem-létező kombinációját képzeljük el.” Kentaurok nem léteznek, de az ember feje, törzse és karjai, valamint a ló lábai igen. „De vajon nem tudunk elképzelni egy tárgyat, amely gyökeresen más, mint bármi, ami létezik?” – Hajlamosak vagyunk azt felelni, hogy „nem; az elemeknek, az individuumoknak létezniük kell. Ha a pirosság, a kerekség vagy az édesség nem léteznének, akkor nem is tudnánk őket elképzelni.”

De mit értesz az alatt, hogy „a pirosság létezik”? Az órám létezik, ha valaki nem szedte darabokra, ha nem pusztította el. Mit neveznénk „a pirosság elpusztításá”-nak? Persze érthetjük alatta azt, hogy elpusztítunk minden piros tárgyat; de ez lehetetlenné tenné, hogy elképzeljünk egy piros tárgyat? Tegyük fel, hogy erre valaki ezt feleli: „De nyilvánvalóan léteznie kellett piros tárgyaknak, és neked látnod kellett azokat, ha képes vagy elgondolni őket.” – De honnan tudod, hogy ez így van? Tegyük fel, hogy azt mondom, hogy „a szemgolyódra gyakorolt nyomás piros képet eredményez.” Nem lehetséges, hogy így ismerkedtél meg a pirossal? És miért ne lehetne, hogy csupán elképzeltél egy piros foltot? (Az itt érzett nehézséget egy későbbi alkalommal kell megvitatnunk.)

Most hajlamosak lehetünk ezt mondani: „mivel a tény, amely igazzá tenné a gondolatunkat, nem mindig létezik, nem a tényt gondoljuk.” De ez csupán attól függ, hogy hogy akarom használni a „tény” szót.

p.30

2010-03-01T23:07:00.001+01:00

Hogy melyik kifejezésformát részesíti előnyben, illetve, hogy van-e egyáltalán ilyen preferenciája, az gyakran gondolkodásának általános, mélyen gyökerező hajlamaitól függ.

(Vajon azt kell mondanunk, hogy vannak esetek, amelyekben valaki megvet valakit, de nem tud róla; vagy inkább úgy kellene leírnunk ezeket az eseteket, mint amelyekben az egyik fél nem megveti a másikat, hanem az irányában tanúsított, akaratlan viselkedése – a hangnem, amelyen beszél vele stb. –, általában a megvetéssel jár együtt? Mindkét kifejezésforma helyes; de az elme különböző hajlamairól tanúskodhatnak.)

Térjünk vissza a „kívánni”, „számítani valamire”, „vágyakozni valamire” stb. kifejezések grammatikájának vizsgálatához, és vegyük szemügyre azt a rendkívüli fontosságú esetet, amelyben az „azt kívánom, hogy ez és ez történjen” kifejezés egy tudatfolyamat közvetlen leírása. Vagyis azt az esetet, amelyben a „Biztos vagy benne, hogy ez az, amit kívánsz?” kérdésre hajlamosak lennénk azt felelni, hogy „csak tudom, hogy mit kívánok.” Most vesd össze ezt a választ azzal, amit a legtöbben a „Tudod az ábécét?” kérdésre adnánk. Vajon a határozott, igenlő válasz hasonló értelemmel bír, mint a fenti kijelentés? Bizonyos értelemben mindkét kijelentés félresepri a kérdést. De az előbbi nem azt akarja mondani, hogy „csak tudok egy ennyire egyszerű dolgot”, hanem inkább ezt: „a kérdés, amelyet feltettél, értelmetlen.” Azt mondhatjuk: ebben az esetben a kérdés félreseprésének hibás módszerét alkalmazzuk. A „természetesen tudom” kifejezés itt helyettesíthető a „természetesen nincs kétség felőle” kifejezéssel, amely úgy értelmezhető, mint „ebben az esetben értelmetlen kételyről beszélni.” Ebben az értelemben a „természetesen tudom, hogy mit kívánok” válasz értelmezhető grammatikai kijelentésként.

Hasonló a helyzet, ha azt kérdezzük, hogy „Van ennek a szobának hossza?”, és valaki azt feleli, hogy „természetesen van.” Azt is felelhette volna, hogy „Ne kérdezz értelmetlenséget.” Másfelől az „a szobának van hossza” használható grammatikai kijelentésként. Ebben az esetben a kijelentés azt mondja, hogy az „a szoba … méter hosszú” formájú mondat értelmes.

A „kívánni”, „gondolkodni” stb. kifejezések azon értelme, amelyet éppen vizsgálunk, számos filozófiai nehézséggel összekapcsolódik. Ezek mind összefoglalhatók az alábbi kérdésben: „Hogy gondolhatjuk azt, aminek az esete nem áll fenn?”

Ez a filozófiai kérdések egy gyönyörű példája. Azt kérdezi, hogy „Hogyan tudjuk…?”, és bár ez zavarodottsággal tölt el minket, mégis be kell vallanunk, hogy mi sem könnyebb, mint azt gondolni, aminek az esete nem áll fenn. Úgy értem, ez ismét megmutatja, hogy a nehézség, amelyben magunkat találjuk, nem abból ered, hogy képtelenek vagyunk elképzelni, miként gondolunk valamit; ahogy az idő mérésével kapcsolatos filozófiai nehézség sem abból eredt, hogy képtelenek voltunk elképzelni, hogy ténylegesen miként mérjük az időt.

p.29

2010-02-22T23:42:00.010+01:00

Vagy mondhatjuk azt, hogy nincsenek tisztában a „felfedezés” szó különböző jelentéseivel, amikor az egyik esetben az ötszög szerkesztésének felfedezéséről beszélünk, a másikban pedig a Déli-sark felfedezéséről.

Amikor különbséget tettünk a „vágyakozás”, „félelem”, „várakozás” stb. szavak tranzitív és intranzitív használata között, azt mondtuk, hogy valaki megpróbálhatja elsimítani a nehézségeinket az alábbi állítással: „a két eset közötti különbség egyszerűen az, hogy az egyik esetben tudjuk, hogy mire vágyakozunk, a másikban pedig nem.” Azt gondolom, hogy aki ilyet állít, az nyilvánvalóan nem látja, hogy a különbség, amelyet magyarázatával ki akart küszöbölni, újra feltűnik, amikor alapos vizsgálat alá vetjük a „tudni” szót, a fenti két esetben. Az „a különbség egyszerűen az …” kifejezés azt a látszatot kelti, mintha elvégeztük volna az eset analízisét, melynek során egy egyszerű elemzésre bukkantunk; mint amikor rámutatunk, hogy két teljesen eltérő nevű anyag összetételét tekintve alig különbözik.

Azt mondtuk, hogy ebben az esetben mindkét kifejezést használhatjuk: „vágyakozást érzünk (ahol a „vágyakozás”-t intranzitív módon használjuk)”, és „vágyakozást érzünk valamire, és nem tudjuk, hogy mire vágyakozunk.” Különösnek tűnhet azt mondani, hogy két, egymásnak ellentmondani látszó kifejezés bármelyikét helyesen használhatjuk; de az ilyen esetek meglehetősen gyakoriak.

Ennek megvilágítására használjuk az alábbi példát. Azt szoktuk mondani, hogy az x² = −1 egyenlet megoldása ±√−1. Volt idő, amikor azt mondták, hogy ennek az egyenletnek nincs megoldása. Akár egyetértésben van ez az állítás az előbbivel, amelyik megadta az egyenlet megoldásait, akár nincs, annak számosságával bizonyosan nem rendelkezik. De könnyedén felruházhatjuk ezzel a számossággal, ha azt mondjuk, hogy az x² + ax + b = 0 egyenletnek nincs megoldása, hanem α távolságra van a legközelebbi megoldástól, amely β. Hasonlóképpen mondhatjuk azt, hogy „egy egyenes mindig metszi a kört; néha valós, néha pedig komplex pontokban”, vagy azt, hogy „egy egyenes vagy metszi a kört, vagy nem metszi, és α távolságra van tőle, hogy metssze.” Ez a két állítás pontosan ugyanazt jelenti. Attól függően lesz az egyik vagy a másik kielégítőbb, hogy miként akar valaki a dologra tekinteni. Elképzelhető, hogy a metszés és nem metszés közötti különbséget szeretné a lehető legjelentéktelenebbnek ábrázolni. De az is lehet, hogy ki akarja hangsúlyozni; és bármelyik hajlamot igazolhatják, mondjuk, az ő éppen aktuális, gyakorlati céljai. De ez semmiképp sem lehet oka annak, hogy az egyik kifejezésformát előnyben részesíti a másikkal szemben.

p.28

2010-02-21T23:47:00.003+01:00

De ne feledkezzünk meg róla, hogy egy szónak nincs valami tőlünk független erő által ráruházott jelentése, amely lehetővé tenne egyféle tudományos vizsgálatot, hogy kiderítsük, mit jelent valójában a szó. A szó azzal a jelentéssel bír, amit valaki adott neki.

Vannak szavak, amelyek számos, világosan definiált jelentéssel rendelkeznek. Ezeket a jelentéseket könnyű jegyzékbe szedni. És vannak szavak, amelyekről azt mondhatjuk, hogy ezer különféle módon használjuk őket, amely módok fokozatosan olvadnak össze egymással. Nem csoda, hogy nem tudjuk szigorú szabályok jegyzékébe szedni a használatukat.

Helytelen azt mondani, hogy a filozófiában – hétköznapi nyelvünkkel szemben – egy ideális nyelvvel foglalkozunk. Ez ugyanis azt a hatást kelti, mintha azt gondolnánk, hogy képesek vagyunk javítani a hétköznapi nyelven. De a hétköznapi nyelv rendben van. Amikor „ideális nyelveket” találunk ki, akkor ezt nem azért tesszük, hogy a hétköznapi nyelvünk helyére állítsuk őket; hanem csupán azért, hogy kiküszöböljük a zavart, amit az a gondolat okozott valaki fejében, hogy megragadta egy hétköznapi szó egzakt használatát. Továbbá ezért nem pusztán abban áll a módszerünk, hogy felsoroljuk a szavak tényleges használatát, hanem szándékosan kitalálunk új használatokat, némelyiket éppen abszurd jellege miatt.

Amikor azt mondjuk, hogy a módszerünk segítségével arra törekszünk, hogy bizonyos analógiák félrevezető hatását közömbösítsük, akkor fontos, hogy megértsd, hogy a félrevezető analógia elgondolása egyáltalán nem élesen definiált. Nem lehet éles határvonalat húzni azon esetek köré, amikor azt mondhatjuk, hogy valakit egy analógia vezetett félre. Kifejezések analógiás mintákra konstruált használata gyakran egymástól távol eső esetek közötti analógiákat hangsúlyoz. És ezáltal ezek a kifejezések rendkívül hasznosnak bizonyulhatnak. A legtöbb esetben lehetetlen rámutatni arra a pontra, ahol egy analógia elkezd tévútra terelni minket. Minden egyes jelölés egy bizonyos nézőpontot emel ki. Ha például a vizsgálódásainkat „filozófiá”-nak nevezzük, akkor ez a cím egyrészről megfelelőnek tűnik, másrészről viszont bizonyosan félrevezetett egyeseket. (Azt mondhatnánk, hogy amivel foglalkozunk, az az egyik örököse annak, amit valaha „filozófiá”-nak hívtak.) Különösen azokban az esetekben kívánjuk valakiről azt mondani, hogy félrevezette egy kifejezésforma, amely esetekben ezt állítanánk valakiről: „nem mondaná ezt, ha tisztában lenne az ezen és ezen szavak grammatikája közötti különbséggel, vagy ha tudomása lenne erről a másik kifejezési lehetőségről” és így tovább. Így mondhatjuk néhány filozofáló matematikusról, hogy nyilvánvalóan nincsenek tisztában a „bizonyítás” szó számos különböző használata közötti különbségekkel; illetve hogy nincsenek tisztában a „fajta” szó használatai közötti különbségekkel, amikor úgy beszélnek számfajtákról és bizonyításfajtákról, mintha a „fajta” szó itt ugyanazt jelentené, amit az „almafajták” kontextusában.

p.27

2010-02-20T22:32:00.003+01:00

Itt még világosabb az eset, hiszen a vizsgálódás azzal kezdődik, hogy az ifjú egy példát ad az egzakt definícióra, majd arra kérik, hogy ennek mintájára adja meg a „tudás” definícióját. Abból ahogy a probléma megfogalmazódik, úgy tűnik, mintha valami baj lenne a „tudás” szó hétköznapi használatával. Úgy tűnik, nem tudjuk, mit jelent, és ebből következőleg esetleg nincs is jogunk használni. Így kéne felelnünk: „a »tudás« szónak nincs egy, egzakt használata; de számos ilyen használatot kitalálhatunk, amelyek majd többé-kevésbé egybeesnek azokkal a módokkal, ahogyan a szót ténylegesen használjuk.”

A filozófiailag összezavarodott ember törvényt lát a szó használatában, és amikor következetesen próbálja alkalmazni azt, olyan esetekbe ütközik, ahol a törvény paradox eredményhez vezet. Egy efféle zavar tárgyalása nagyon gyakran a következőképpen zajlik: Először is megfogalmazódik a kérdés, hogy „Mi az idő?” Ez a kérdés azt a látszatot kelti, hogy amit keresünk, az egy definíció. Tévesen azt gondoljuk, hogy a definíció az, ami orvosolni fogja a bajt (ahogy a gyomorrontás bizonyos fázisaiban olyan éhséget érzünk, amelyet nem lehet evéssel csillapítani). A kérdésre ezután egy rossz definíció formájában érkezik válasz; mondjuk: „az idő az égitestek mozgása.” A következő lépés annak belátása, hogy a definíció nem kielégítő. De ez csupán annyit jelent, hogy az „idő” szót nem használjuk szinonim módon az „égitestek mozgása” kifejezéssel. De azáltal, hogy az első definíciót rossznak bélyegeztük, most kísértést érzünk, hogy azt gondoljuk, egy másikkal – a helyes definícióval – kell lecserélnünk.

Vesd össze ezt a szám definíciójával. Itt az a magyarázat, hogy a szám azonos a számnévvel, kielégíti a definíció iránti, kezdeti vágyakozásunkat. És meglehetősen nehéz nem feltenni a kérdést: „Ha nem a számnév, akkor mégis mi?”

A filozófia – ahogy mi használjuk a szót – a kifejezésformák által ránk gyakorolt bűvölet elleni küzdelem.

Azt akarom, hogy emlékezz: a szavak azzal a jelentéssel bírnak, amit nekik adtunk; és magyarázatokkal adunk nekik jelentést. Lehet, hogy én adtam egy definíciót a szóra, és annak megfelelően használtam; vagy lehet, hogy azok magyarázták el nekem a szót, akik megtanítottak a használatára. Vagy érthetjük egy szó magyarázata alatt azt a magyarázatot, amelyet készek vagyunk megadni, ha valaki kéri. Legalábbis abban az esetben, ha egyáltalán készek vagyunk bármiféle magyarázatot adni; az esetek többségében, ugyanis nem vagyunk. Ebben az értelemben tehát sok szónak nincs szigorú jelentése. De ez nem hiányosság. Azt gondolni, hogy hiányosság, olyan lenne, mint azt mondani, hogy az olvasólámpám fénye nem igaz fény, mert nincs éles határa. A filozófusok nagyon gyakran beszélnek szavak jelentésének vizsgálatáról, elemzéséről.

p.26

2010-02-19T23:37:00.004+01:00

A válasz nem más, mint hogy a zavarok, amelyek kiküszöbölésére törekszünk, mindig éppen ebből a nyelvhez való hozzáállásból fakadnak.

Vegyük példaként a „Mi az idő?” kérdést, ahogy azt Szent Ágoston és mások tették fel. Első ránézésre ez a kérdés egy definícióra irányul, de itt egyből felmerül a kérdés: „Mit nyerünk egy definícióval, ha úgyis csak más, definiálatlan terminusokhoz vezet?” És miért kéne, hogy az idő definíciójának hiánya zavarba ejtsen bennünket, a „szék” definíciójáé pedig nem? Miért ne ejtsen zavarba valamennyi eset, amelyben nem rendelkezünk definícióval? A definíció gyakran világossá teszi egy szó grammatikáját. És valójában az „idő” szó grammatikája az, ami zavarba ejt minket. Pusztán ennek a zavarodottságnak adunk hangot, amikor egy némileg félrevezető kérdést fogalmazunk meg – vagyis a „Mi a …?” kérdést. Ez a kérdés a tisztánlátás hiányának, a mentális feszélyezettségnek a kifejeződése, amely a gyerekek által oly gyakran feltett „Miért?” kérdéshez hasonlít. Ez utóbbi is a mentális feszélyezettség kifejezése, amely nem feltétlenül egy okra vagy egy indokra irányul. (Hertz: A mechanika elvei.) Az „idő” szó grammatikájával kapcsolatos zavar abból ered, amit az ebben a grammatikában fellelhető látszólagos ellentmondásoknak nevezhetünk.

Egy efféle „ellentmondás” ejtette zavarba Szent Ágostont, amikor a következőképpen érvelt: Miként lehetséges, hogy megmérjük az időt? A múlt azért nem mérhető, mert már elmúlt; a jövő pedig azért nem mérhető, mert még nem jött el. A jelen pedig azért nem mérhető, mert nincs kiterjedése.

Az itt felmerülni látszó ellentmondást egy szó – jelen esetben a „mérés” – két, különböző használata közötti összeütközésnek nevezhetnénk. Ágoston, mondhatnánk, egy hossz megmérésének folyamatára gondol: mondjuk egy előttünk elhaladó futószalagon elhelyezkedő, két jel közötti távolságra, amely szalagnak mindig csak egy apró szeletét (a jelent) látjuk magunk előtt. A zavar feloldása abban fog állni, hogy azt, amit „mérés” alatt értünk (a „mérés” szó grammatikáját), amikor a szót egy futószalagon kimért távolságra használjuk, összevetjük azzal, amikor a szót az időre alkalmazzuk. A probléma egyszerűnek tűnhet, de rendkívüli nehézsége a nyelvünkben, két hasonló struktúra között fennálló analógia által ránk gyakorolt bűvöletből ered. (Itt segít, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a gyermek számára néha csaknem lehetetlen elhinni, hogy egy szó két jelentéssel is bírhat.)

Világos, hogy az idő fogalmának fenti problémája egy szigorú szabályok formájában megadott válaszra vár. A zavar a szabályokra vonatkozik. Vegyünk egy másik példát: a szókratészi „Mi a tudás?” kérdését.

p.25

2010-02-18T20:32:00.001+01:00

Ha az orvostudomány egy meghatározott bacilus által okozott gyulladást anginának nevez, és egy konkrét esetben azt kérdezzük, „Miért mondod, hogy ez az ember anginában szenved?”, akkor a válasz, mely szerint „ezt és ezt a bacilust mutattam ki a vérében”, az angina kritériumát adja meg, vagy azt, amit az angina meghatározó kritériumának nevezhetünk. Ellenben ha azt a választ kapnánk, hogy „be van gyulladva a torka”, akkor ez az angina egyik tünetét adhatja meg. „Tünet”-nek nevezem azt a jelenséget, amely tapasztalataink szerint, így vagy úgy, egybeesik azzal a jelenséggel, amely a meghatározó kritériumunk. Eképp azt mondani, hogy „valaki akkor szenved anginában, ha ezt a bacilust mutatják ki nála”, tautológia, vagy az „angina” definíciójának kötetlen kifejezése. De azt mondani, hogy „valaki akkor szenved anginában, ha torokgyulladása van”, egy hipotézis felállítása.

Ha a gyakorlatban megkérdeznék tőled, hogy melyik jelenség meghatározó kritérium, és melyik tünet, akkor az esetek nagy részében képtelen lennél válaszolni, hacsak nem egy önkényes, ad hoc döntéssel. Praktikusnak bizonyulhat valamely szót egy bizonyos jelenség meghatározó kritériumként való használatával definiálni, később mégis könnyű lesz meggyőzni minket róla, hogy egy olyan jelenséggel definiáljuk, amely az első használatunk szerint tünetnek minősült. Az orvosok anélkül használják a betegségek nevét, hogy valaha eldöntenék, mely jelenségek számítanak kritériumnak, és melyek tünetnek; és ez nem kell, hogy a tisztánlátás sajnálatos hiánya legyen. Mert emlékezz, hogy általában nem szigorú szabályok szerint használjuk a nyelvet – ahogy nem is szigorú szabályok mentén tanultuk meg. Ugyanakkor mi, a fejtegetéseink során, állandóan egy egzakt szabályok mentén folyó kalkulushoz hasonlítjuk a nyelvet.

Ez a nyelv meglehetősen egyoldalú megközelítése. A gyakorlatban nagyon ritkán használjuk a nyelvet efféle kalkulusként. Ugyanis nem csupán arról van szó, hogy a nyelvhasználat során nem gondolunk a használat szabályaira (definíciókra stb.), de amikor azt kérik tőlünk, hogy adjuk meg eme szabályokat, akkor az esetek többségében képtelenek vagyunk erre. Nem vagyunk képesek világosan körülírni az általunk használt fogalmakat; nem azért, mert nem ismerjük a valódi definíciójukat, hanem ezért, mert nincs valódi „definíciójuk”. A feltételezés, mely szerint muszáj, hogy legyen, olyan lenne, mint azt feltételezni, hogy amikor a gyerekek labdáznak, akkor mindig szigorú szabályok szerint játszanak.

Amikor a nyelvről mint egy egzakt kalkulusban használt szimbolikáról beszélünk, akkor az, ami a lelki szemeink előtt lebeg, a természettudományban és a matematikában található meg. Hétköznapi nyelvhasználatunk csak kivételes esetekben felel meg az egzaktság ezen mércéjének. Akkor mégis miért hasonlítjuk folyton szavaink használatát egzakt szabályok követéséhez a filozófiában?

p.24

2009-12-28T10:00:00.004+01:00

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a „Mi a »tudni« szó jelentése?” kérdés szempontjából a fenti kérdés csekély relevanciával bír, ha bír egyáltalán valamennyivel. Úgy tűnik, hogy amikor azt kérdezzük „Ebben az esetben miben áll »tudomást szerezni valamiről«?”, akkor mellékvágányra terelődtünk. Csakhogy ez a kérdés valójában a „tudni” szó grammatikájára vonatkozik, ami világosabbá válik, ha így fogalmazzuk meg: „Mit nevezünk »tudomást szerezni valamiről«-nek?” A „szék” szó grammatikájának része, hogy ezt nevezzük úgy, hogy „széken ülni”, a „jelentés” szó grammatikájának pedig része, hogy ezt nevezzük „a jelentés magyarázatá”-nak; ugyanígy, megmagyarázni a saját kritériumomat arra vonatkozóan, hogy valakinek fáj a foga, nem más, mint egy grammatikai magyarázatot adni a „fogfájás” szóra, és ebben az értelemben a „fogfájás” szó jelentésének magyarázatát.

Amikor „ennek és ennek fáj a foga” kifejezés jelentését tanultuk, a szóban forgó személyek viselkedésének
bizonyos fajtáit mutatták meg nekünk. Vegyük eme viselkedésfajták egyik példájaként azt, ha valaki az arcához szorítja a kezét. Tegyük fel, hogy a megfigyeléseim során azt találtam, hogy bizonyos esetekben, amikor a fenti kritérium fogfájásra engedett gyanakodni, az alany arcán megjelent egy piros folt. Tegyük fel, hogy ezek után azt mondom valakinek, hogy „látom A-nak fáj a foga, egy piros folt van az arcán.” Erre ő ezt kérdezheti: „Honnan tudod, hogy A-nak fogfájása van, amikor egy piros foltot látsz?” Ekkor rámutatnék, hogy bizonyos jelenségek az eddigiek során mindig egybeestek a piros folt megjelenésével.

De valaki ezután a következő kérdést tehetné fel: „Honnan tudod, hogy fáj a foga, amikor az arcához szorítja a kezét?” A válasz talán az lesz, hogy „azért mondom, hogy neki fáj a foga, amikor az arcához szorítja a kezét, mert én az arcomhoz szoktam szorítani a kezem, amikor fáj a fogam.” De mi történik, ha tovább kérdezünk: „És miért gondolod, hogy az ő fogfájása összefügg azzal, hogy az arcához szorítja a kezét, pusztán abból, hogy a te fogfájásod összefügg azzal, hogy az arcodhoz szorítod a kezed?” Ez a kérdés tanácstalansággal tölt el, és felismered, hogy ennél mélyebbre nem áshatunk, vagyis elértünk a konvenciókhoz. (Ha a legutóbbi kérdésre azt felelnéd, hogy akárhányszor megkérdeztünk valakit, aki az arcához szorította a kezét, hogy mi a baj, mindig azt felelték, hogy „fáj a fogam”, akkor emlékezz, hogy ez a tapasztalat csupán szavakat rendel ahhoz, hogy valaki az arcához szorítja a kezét.)

Vezessünk be két ellentétes terminust bizonyos elemi zavarok elkerülése végett: arra a kérdésre, hogy „Honnan tudod, hogy ennek és ennek az esete áll fenn?”, néha „kritériumok”, néha pedig „tünetek” felsorolásával felelünk.

p.23

2009-12-22T22:23:00.001+01:00

A pszichoanalízis pontosan ebben az értelemben beszél tudattalan gondolatokról, akarati aktusokról stb. Vajon ebben az értelemben hibás-e azt mondani, hogy fáj a fogam, de nem tudok róla? Nincs benne semmi hibás, hiszen csak egy új terminológiáról van szó, amelyet bármikor lefordíthatunk hétköznapi nyelvünkre. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ez a terminológia új módon használja a „tudni” szót. Ha meg akarod vizsgálni ennek a kifejezésnek a használatát, akkor érdemes feltenned a kérdést, hogy „Ebben az esetben mi jellemzi azt a folyamatot, amelynek során tudomást szerzünk valamiről?” „Mit nevezünk »tudomást szerezni valamiről«-nek vagy »kideríteni valamit«-nek?”

Az új konvenciónk értelmében nem helytelen azt mondani, hogy „tudattalan fogfájásom van.” Mi többet várhatnál el a jelölésedtől, mint hogy azt a szuvas fogat, amelyik fogfájást okoz, megkülönböztesse attól, amelyik nem? De az új kifejezés félrevezet minket azzal, hogy olyan képeket és párhuzamokat hív elő, amelyek megnehezítik a konvenciónk fenntartását. És rendkívül nehéz megszabadulni ezektől a képektől, hacsak nem vagyunk mindig résen; és különösen nehéz a filozofálás során, amikor arról elmélkedünk, hogy mit mondunk a dolgokról. Ily módon a „tudattalan fogfájás” kifejezés hallatán az a téves gondolatunk támadhat, hogy egy elképesztő felfedezés történt, amely bizonyos értelemben teljességgel kétségek közé sodorja értelmünket; ellenkező esetben a kifejezés szélsőséges zavart idézhet elő bennünk (a filozófia zavara), és olyan kérdéseket teszünk fel, hogy „Miként lehetséges tudattalan fogfájás?” Hajlamos lehetsz a tudattalan fogfájás lehetőségének tagadására, de erre a tudós azt fogja felelni, hogy a dolog létezése bizonyított tény, és teszi ezt úgy, mint aki egy elterjedt előítéletet semmisít meg. Azt fogja mondani, hogy „a helyzet meglehetősen egyszerű; léteznek olyan dolgok, amelyekről nem tudsz, és létezhet olyan fogfájás is, amelyről nem tudsz. Csupán egy új felfedezésről van szó.” Ez a magyarázat nem lesz kielégítő, de nem fogsz tudni mit felelni rá. Ez a helyzet újra és újra megismétlődik a tudós és a filozófus között.

Ilyen esetekben megvilágíthatjuk a dolgot, ha ezt mondjuk: „Nézzük meg, hogy hogyan használjuk a »tudattalan«, »tudni« stb. stb. szavakat ebben az esetben, és hogyan más esetekben!” Meddig tart a hasonlóság eme használatok között? Továbbá új jelöléseket is megpróbálunk majd kitalálni, hogy megtörtjük a bűvöletet, amelyben a megszokott jelöléseink tartanak.

Azt mondtuk, hogy a „tudni” szó grammatikája (használata) vizsgálatának egyik módja az, hogy feltesszük magunknak a kérdést, hogy az éppen vizsgált esetben mit nevezünk „tudomást szerezni valamiről”-nek.

p.22

2009-12-07T23:41:00.005+01:00

A Russell által a „kívánás” szónak adott jelentést úgy jellemezhetjük, ha azt mondjuk, hogy az számára egyfajta éhséget jelent. – Hogy egy bizonyos éhségérzetet egy bizonyos dolog elfogyasztása elégít ki, ez egy hipotézis. Russell szóhasználatában értelmetlen azt mondani, hogy „Megkívántam egy almát, de megelégedtem egy körtével.” De néha szoktunk ilyet mondani, és ilyenkor nem a russelli értelemben használjuk a „kívánás” szót. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a „kívánás” feszültsége feloldódott, anélkül, hogy a kívánság teljesült volna; és azt is, hogy a kívánság teljesült, anélkül, hogy a feszültség feloldódott volna. Vagyis ebben az értelemben elégedett lehetek, anélkül, hogy a kívánságom teljesült volna.

Kísértést érezhetünk, hogy azt mondjuk, a szóban forgó különbség pusztán ez: egyes esetekben tudjuk, hogy mire vágyunk, máskor pedig nem. Kétségtelen, hogy vannak esetek, amikor azt mondjuk, hogy „érzek valamiféle vágyakozást, de nem tudom, hogy mire vágyom”; vagy: „félelmet érzek, de nem egy konkrét dologtól félek.”

Ezeket az eseteket leírhatjuk úgy, ha azt mondjuk, hogy bizonyos érzeteink nem vonatkoznak tárgyakra. A „nem vonatkoznak tárgyakra” kifejezés egy grammatikai megkülönböztetést vezet be. Ha az efféle érzetek jellemzése során olyan igéket használunk, mint „fél”, „vágyakozik”stb., akkor ezek tárgyatlanok lesznek; a „félek” hasonló lesz a „sírok”-hoz. Lehet, hogy valami miatt sírunk, de amiatt sírunk, az nem összetevője a sírás folyamatának; vagyis leírhatnánk mindazt, ami a sírás során történik nélkül, hogy említést tennénk arról, ami miatt sírunk.

Tegyük fel, hogy azt javaslom, hogy a „félek”-hez hasonló kifejezéseket ezután csak tárgyas módban használjuk. Amikor korábban azt mondtuk, hogy „félelmet érzek” (tárgyatlan módban), ahelyett mostantól azt mondjuk, hogy „félek valamitől, de nem tudom, hogy mitől.” Van valamilyen ellenvetés ezzel a terminológiával szemben?

Azt mondhatjuk: „attól eltekintve, hogy ebben az esetben különös módon fogjuk használni a »tudni« szót, nincs.” Vegyük az alábbi esetet: – általános, semmire nem irányuló félelmet érzünk. Egy későbbi élmény hatására azt mondjuk: „most már tudom, hogy mitől féltem. Attól féltem, hogy ez és ez történik.” Helyesen járunk el, ha az első érzésemet egy tárgyatlan igével írjuk le, vagy inkább azt kellene mondanom, hogy a félelmemnek volt tárgya, jóllehet én nem tudtam róla? Mindkét leírásformát használhatjuk. Hogy ezt megértsd, vizsgáld meg a következő példát: – praktikusnak bizonyulhat, ha egy bizonyos típusú fogszuvasodást, amelyet nem kísér a rendszerint fogfájásnak hívott jelenség, „tudattalan fogfájás”-nak nevezünk, és az ilyen esetekben azt a kifejezést használjuk, hogy fogfájásunk van, de nem tudunk róla.

p.21

2009-12-06T14:00:00.002+01:00

Azzal szemben nincs ellenvetés, hogy egy bizonyos érzetet „B érkezését várni” érzetnek nevezzünk. Akár még jó, gyakorlati okai is lehetnek egy efféle kifejezés használatának. De vegyük észre, hogy amennyiben így magyaráztuk meg a „várni, hogy B megjöjjön” kifejezés jelentését, ezzel egyetlen olyan származtatott kifejezést sem magyaráztunk meg, amelyet egy, a „B” helyére beillesztett névvel kapunk. Azt is mondhatnánk, hogy a „B érkezését várni” kifejezés nem értéke az „x érkezését várni” függvénynek. Ez könnyebben érthető, ha a mi esetünket összehasonlítjuk az „x-et eszem” függvénnyel. Annak ellenére, hogy nem tanították meg nekünk külön a „széket enni” kifejezés jelentését, értjük a „széket eszem” kijelentést.

A mi esetünkben a „B” név által, a „B-t várom” kifejezésben játszott szerep ahhoz a szerephez hasonlítható, amelyet a „Bright” név tölt be a „Bright-kór”[1] kifejezésben. Vesd össze ennek a szónak a grammatikáját, amikor egy konkrét betegségfajtát jelöl, azzal, amikor azt a betegséget jelöli, amelyben Bright szenved. Úgy fogom jellemezni a különbséget, hogy azt mondom, az első esetben a „Bright” szó egy index a „Bright-kór” összetett névben; a második esetben az „x-kór”[2] függvény egy argumentumának fogom nevezni. Mondhatjuk azt, hogy egy index utal valamire, és az ilyen utalások a legkülönfélébb módokon igazolhatók. Következésképp egy érzetet „B érkezésére való várakozás”-nak nevezni nem más, mint ellátni egy összetett névvel, „B” pedig feltehetőleg arra a személyre utal, akinek érkezését a szóban forgó érzet rendszerint megelőzi.

Ahelyett, hogy névként használnánk, a „B érkezésére való várakozás” kifejezést használhatjuk úgy is mint bizonyos érzetek ismertetőjegyét. Mondhatjuk például, hogy egy bizonyos feszültséget B érkezésére való várakozásnak nevezünk, ha B megérkezése feloldja azt. Ha így használjuk a kifejezést, akkor helyes azt mondani, hogy amíg a várakozásunk be nem teljesül, addig nem tudjuk, mire várunk (vö. Russell). De azt senki sem gondolhatja, hogy ez a „várakozás” szó használatának egyetlen, vagy akár csak leggyakoribb módja. Ha megkérdezem valakitől, hogy „Kire vársz?”, majd miután megkaptam a választ, úgy folytatom, hogy „Biztos vagy benne, hogy nem valaki másra vársz?”, akkor az esetek többségében a kérdezett abszurdnak fogja tartani a kérdést, és valahogy így felel majd: „csak tudom, hogy kire várok.”

[1] A „Bright-kór” megfelelője az angol szövegben a „Bright’s disease” birtokos szerkezet, amely egyszerre utalhat a Bright által leírt vesegyulladásra, és arra a betegségre, amelyben Bright szenved.

[2] Az angol szövegben „x’s disease”. Lásd a fenti lábjegyzetet.

p.20

2009-11-30T22:18:00.007+01:00

Amikor Szókratész azt kérdezi, hogy „Mi a tudás?”, a tudás egyes eseteinek felsorolását még csak előzetes válasznak sem tartja. Ha azt próbálnám kideríteni, hogy miféle dolog az aritmetika, akkor nagyon is elégedett lennék a véges, kardinális aritmetika vizsgálatával. Tekintve, hogy
(a) ez elvezetne a bonyolultabb esetekhez,
(b) egy véges kardinális aritmetika nem hiányos, nincsenek benne lyukak, amelyeket az aritmetika többi részével kell betömni.

Mi történik, amikor A 4 órától 4:30-ig várja B-t a szobájába? A „4-től 3:30-ig várni valamit” kifejezés használatának egyik értelmében bizonyosan nem egy olyan folyamatra vagy elmeállapotra utal, amely ezalatt az idő alatt zajlik, hanem egy sereg különböző tevékenységre és elmeállapotra. Például amikor B-t várom teára, akkor lehet, hogy ez történik: négy órakor a naptáramra nézek, és a „B” nevet látom a mai dátum mellett; teát főzök két személyre; egy pillanatra eltűnődöm, hogy vajon „B dohányzik?”, és előkészítek cigarettát; 4:30 körül kezdek türelmetlen lenni; elképzelem, hogy fog B kinézni, amikor belép a szobámba. Mindezt „4-től 4:30-ig B-t várni”-nak nevezzük. Ennek a folyamatnak számtalan változata van, és mi valamennyit ugyanazzal a kifejezéssel írjuk le. Ha valaki azt kérdezi, hogy mi a közös a „teára várni valakit” különböző folyamataiban, akkor a válasz az, hogy nincs egyetlen olyan vonás, amely valamennyiben közös, de számos egymást átfedő közös vonás van. A várakozás ezen esetei egy családot alkotnak; családi hasonlóságokkal bírnak, amelyek nem egyértelműen definiáltak.

A „várakozás” szónak létezik egy teljesen más használata is, mégpedig akkor, amikor egy konkrét érzetre vonatkozóan használjuk. A „kívánság”, „várakozás” és hasonló szavak efféle használata természetesen adódik. Ez a használat nyilvánvaló kapcsolatban áll a fent leírt használattal. Kétségtelen, hogy számos alkalommal, amikor az előbbi értelemben várunk valakit, egy bizonyos érzés, valamiféle feszültség követi a leírt tevékenységek némelyikét, vagy az összeset; és természetes dolog erre a feszültség-élményre a „várakozás” szót használni.

Most felmerül a kérdés: vajon ezt az érzetet „a várakozás érzeté”-nek, vagy a „B-re való várakozás érzeté”-nek kell neveznünk? Az első esetben, azt mondani, hogy a várakozás állapotában vagy, nyilvánvalóan nem írja le teljesen azt a helyzetet, amelyben ennek és ennek a bekövetkeztét várod. A második esetet sokszor, elhamarkodottan javasolják mint az „ennek és ennek a bekövetkeztét várni” kifejezés használatának magyarázatát, és akár azt is gondolhatod, hogy ezzel a magyarázattal biztos talajon vagy, hiszen minden további kérdés azzal intéződik el, hogy azt mondjuk, a várakozás érzete definiálhatatlan.

p.19

2009-11-29T10:00:00.005+01:00

(Nem eleganciára törekszünk.) Hiszen miért is kellene, hogy az, ami közös a véges és transzfinit számokban, érdekesebb legyen számunkra, mint az, amiben különböznek? Pontosabban nem azt kellett volna mondanom, hogy „Miért kellene, hogy érdekesebb legyen számunkra?” – nem érdekesebb; és ez jellemzi a mi gondolkodásmódunkat.

Az általánosabb és a speciálisabb iránti hozzáállás a logikában összefügg a „fajta” szó használatával, amely hajlamos zavart okozni. Beszélni szoktunk számok fajtáiról, kijelentések fajtáiról, bizonyítások fajtáiról; valamint almafajtákról, papírfajtákról stb. Bizonyos értelemben olyan tulajdonságok határozzák meg a fajtát, mint az édesség, keménység stb. Más értelemben pedig a különböző fajták különböző grammatikai szerkezetek. Egy gyümölcsismerettani értekezést nevezhetünk hiányosnak, ha vannak olyan almák, amelyeket nem említ. Itt a természetbeli teljesség egy standardjával van dolgunk. De tegyük fel, hogy létezik egy játék, amely hasonlít a sakkhoz, de egyszerűbb, amennyiben nem használnak benne gyalogokat. Vajon hiányosnak kéne neveznünk ezt a játékot? És vajon a sakknál teljesebbnek kellene neveznünk egy olyan játékot, amely valamiképp tartalmazza a sakkot, de új elemeket is hozzáad? A logikában a látszólag kevésbé általános eset iránti megvetés abból az elgondolásból ered, hogy az ilyen eset hiányos. A kardinális aritmetika nem viseli a hiányosság jegyét; ahogy egy kardinális és véges aritmetika sem. (A logikai formák között nincsenek afféle finom különbségek, mint a különböző fajtájú almák ízei között.)

Ha például a „kívánás”, „gondolkodás”, „megértés”, „valamin valamit értés” szavak grammatikáját vizsgáljuk, akkor nem leszünk elégedetlenek, ha leírtuk a kívánás, gondolkodás stb. különböző eseteit. Ha valaki azt mondja, hogy „ez bizonyára nem minden, amit »kívánás«–nak hívunk”, akkor azt kell felelnünk, hogy „kétségtelenül nem, de ha akarsz, felépíthetsz bonyolultabb eseteket.” És végső soron nincs egy olyan meghatározott tulajdonságosztály, amely minden egyes kívánásra jellemző (legalábbis a szó hétköznapi használatában). Ha viszont a kívánás definícióját akarod megadni, vagyis egy éles határvonalat húzni, akkor azt tetszés szerint meghúzhatod; és ez a határvonal soha nem fog teljesen egybeesni a tényleges használattal, ugyanis ez a használat nem rendelkezik éles határokkal.

Az elgondolás, mely szerint ahhoz, hogy tisztába jöjjünk egy általános név jelentésével, meg kell találnunk a közös elemet a név valamennyi alkalmazásában, megbéklyózta a filozófiai vizsgálódást; mert nem csak eredményekre nem vezetett, de rákényszerítette a filozófust, hogy irrelevánsként elvesse a konkrét eseteket, jóllehet csak ezek segítségével érthette volna meg az általános név használatát.

p.18

2009-11-28T12:18:00.003+01:00

(b) A szokásos kifejezésformáinkban gyökerező hajlam, hogy azt gondoljuk, hogy aki megtanult megérteni egy általános nevet, mint a „levél”, az ezáltal birtokába jutott a levél egy általános képének, a konkrét levelek egyes képei helyett. A „levél” szó elsajátítása során különböző leveleket mutattak neki; és a konkrét levelek megmutatása csupán eszköz volt arra, hogy létrejöjjön „benne” egy képzet, amelyet úgy gondolunk el, mint valamiféle általános képet. Azt mondjuk, hogy látja, mi a közös mindezekben a levelekben; és ez igaz, ha úgy értjük, hogy amikor kérdőre vonják, meg tud nevezni bizonyos jegyeket vagy tulajdonságokat, amelyekben osztoznak. De hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a levél általános képzete valami olyasmi, mint egy vizuális kép, amely azonban csak azt tartalmazza, ami minden levélben közös. (Galton-féle kompozit fénykép.) Ez megint csak összefügg azzal az elgondolással, mely szerint egy szó jelentése egy kép, vagy a szóhoz rendelt dolog. (Ez nagyjából azt jelenti, hogy úgy tekintünk a szavakra, mintha valamennyien tulajdonnevek lennének, majd pedig összekeverjük a név hordozóját a név jelentésével.)

(c) Még egyszer: az arról alkotott elképzelésünk, hogy mit történik, amikor szert teszünk a „levél”, „növény” stb. stb. általános képzetére, összefügg a mentális állapot mint egy hipotetikus mentális mechanizmus állapota, illetve a mentális állapot mint tudatállapot (fogfájás stb.) összekeverésével.

(d) Az általánosságra való törekvésünknek vagy egy további fő forrása: a tudomány módszerébe való belefeledkezés. Arra a módszerre gondolok, amelynek során a természeti jelenségek magyarázatát a lehető legkevesebb primitív, természeti törvényre redukáljuk; illetve – a matematikában – a különböző területek vizsgálatát egy általánosítás használatával egységesítjük. A filozófusok szeme előtt szüntelenül a tudomány módszere lebeg, és ellenállhatatlan csábítást éreznek, hogy a tudomány mintájára fogalmazzanak meg kérdéseket és válaszokat. Ez a hajlam a metafizika valódi forrása, és teljes sötétségben vezeti a filozófust. Azt akarom mondani, hogy a mi feladatunk soha sem lehet az, hogy valamit valami másra redukáljunk, vagy valamit megmagyarázzunk. A filozófia valóban „tisztán leíró jellegű”. (Gondolj az olyan kérdésekre, mint „Léteznek érzetadatok?”, és kérdezd ezt: Miféle módszer áll rendelkezésünkre ennek eldöntéséhez? Az introspekció?)

„Általánosságra való törekvés” helyett mondhattam volna azt is, hogy „a konkrét esettel szembeni megvető hozzáállás”. Ha például valaki megpróbálja elmagyarázni a szám fogalmát, és azt mondja, hogy ez és ez a definíció nem kielégítő vagy elnagyolt, mert mondjuk csak a véges kardinális számokra áll, akkor azt fogom felelni, hogy a puszta tény, hogy képes volt egy ilyen korlátozott definíciót adni, rendkívüli fontossággal ruházza fel azt.

p.17

2009-11-27T20:27:00.005+01:00

– Íme a szavak használatának egy esete. A későbbiek során újra és újra fel fogom hívni a figyelmed úgynevezett „nyelvjátékok”-ra. Ezek a jelhasználat olyan módjai, amelyek egyszerűbbek, mint a meglehetősen bonyolult, hétköznapi nyelvünk jeleinek használata. A nyelvjátékok a nyelv azon formái, amelyek segítségével a gyermek elkezdi használni a szavakat. A nyelvjátékok vizsgálata a nyelv primitív formáinak, vagy primitív nyelveknek a vizsgálata. Ha az igazságnak és hamisságnak, a kijelentések valósággal való megegyezésének és meg nem egyezésének, az állítás, feltételezés, kérdés természetének problémáit akarjuk vizsgálni, akkor nagy hasznunkra válik, ha szemügyre veszünk olyan primitív nyelvi formákat, amelyekben ezen elgondolások bonyolult, gondolkodási folyamatok zavaró háttere nélkül jelennek meg. A nyelv ilyen egyszerű formáit vizsgálva a hétköznapi nyelvünket borító, mentális köd feloszlik. Világos és átlátható tevékenységeket, reakciókat látunk. Ugyanakkor viszont ezen egyszerű folyamatokban olyan nyelvi formákat ismerünk fel, amelyek nem különülnek el élesen a mi bonyolultabb formáinktól. Látjuk, hogy a primitív formákból, új formák fokozatos hozzáadásával fel tudjuk építeni a bonyolult formákat.

Ami megnehezíti, hogy a vizsgálódásnak erre az útjára lépjünk, az nem más, mint az általánosságra való törekvésünk.

Ez az általánosságra való törekvés konkrét filozófiai zavarokkal összefüggő, különböző hajlamok eredője. Ezek közé tartozik:

(a) A hajlam, hogy valami közöset keressünk mindazokban az entitásokban, amelyeket rendszerint egy általános név alá sorolunk. – Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy például minden játékban kell lennie valami közösnek, és ez a közös tulajdonság igazolja, hogy a „játék” általános nevet alkalmazzuk a különféle játékokra; jóllehet a játékok egy családot alkotnak, amelynek tagjai családi hasonlóságokkal bírnak. Egyeseknek ugyanolyan az orra, másoknak a szemöldöke, megint másoknak pedig a járása; és ezek a hasonlóságok átfedésben vannak. A konkrét esetek egy közös tulajdonságaként felfogott általános fogalom a nyelv szerkezetéről alkotott egyéb, primitív, túlságosan egyszerű elképzelésekkel áll összefüggésben. Ahhoz az elgondoláshoz hasonlítható, amely szerint a tulajdonságok a velük bíró dolog összetevői; a szépség például egy, valamennyi szép dologban megtalálható összetevő, ahogy az alkohol is megtalálható a sörben és a borban, és következésképp előállíthatnánk tiszta szépséget, amelybe nem vegyül semmiféle szép dolog.

p.16

2009-11-26T23:11:00.006+01:00

Az arra vonatkozó kérdés, hogy miféle tevékenység a gondolkodás, az alábbihoz hasonlít: „Hol zajlik a gondolkodás?” Válaszolhatjuk azt, hogy a papíron, a fejünkben, az elmében. E helymeghatározások egyike sem adja meg a helyet, ahol a gondolkodás zajlik. Mindezen meghatározások használata helyes, de nem engedhetjük, hogy a nyelvi formájuk hasonlósága a grammatikájuk téves elképzelésére csábítson. Mint például amikor azt mondod, hogy „a gondolkodás tényleges helye nyilvánvalóan a fejünkben van.” Ugyanez vonatkozik a gondolkodás mint tevékenység elképzelésére. Helyes azt mondani, hogy a gondolkodás az író kezünk, a gégénk vagy a fejünk által végzett tevékenység, feltéve, hogy értjük ezen állítások grammatikáját. Továbbá rendkívül fontos felismernünk, hogy kifejezéseink grammatikájának félreértése miként vezet ahhoz a gondolathoz, hogy ezen állítások közül egy a gondolkodás tevékenységének tényleges székhelyét adja meg.

Létezik egy ellenvetés azzal szemben, hogy a gondolkodást a kéz tevékenységével és hasonlókkal azonosítsuk. A gondolkodás a „privát tapasztalatunk” része – szeretnénk mondani. Nem anyagi, hanem a privát tudatban lejátszódó esemény. Ezt az ellenvetés a következő kérdésben fogalmazódik meg: „Tudhat egy gép gondolkodni?” Erről később fogok beszélni, most pedig csupán egy hasonló kérdésre térek ki: „Fájhat egy gép foga?” Minden bizonnyal hajlamos leszel azt mondani, hogy „egy gépnek nem fájhat a foga.” Most mindössze arra hívom fel a figyelmed, hogy mire használtad a „-hat” képzőt, és ezt kérdezem: „Azt akartad mondani, hogy minden eddig tapasztalatunk azt mutatja, hogy egy gépnek soha nem fájt a foga?” A lehetetlenség, amelyről beszélsz, logikai lehetetlenség. A kérdés a következő: Mi a kapcsolat a gondolkodás (vagy a fogfájás) és a gondolkodó, vagy fájdalmat érző stb. alany között? Erről most nem beszélek többet.

Ha azt mondjuk, hogy a gondolkodás lényegében jelekkel végzett műveletekből áll, akkor az első kérdés, amit feltehetsz ez: „Mik a jelek?” – Ahelyett, hogy bármiféle általános választ adnék erre a kérdésre, azt fogom javasolni, hogy nézz meg közelebbről konkrét eseteket, amelyeket „jelekkel végzett művelet”-nek hívunk. Vegyünk egy egyszerű példát a szavakkal végzett műveletek köréből. Azt az utasítást adom valakinek, hogy „Hozz hat almát a zöldségestől!”, és leírom az utasítás egy lehetséges használatát: a „hat alma” szavak fel vannak írva egy papírdarabra, a zöldséges átveszi a papírdarabot, majd az „alma” szót összehasonlítja a különböző polcokon található címkékkel. Úgy találja, hogy megegyezik az egyik címkével, elszámol 1-től a papírdarabra írt számig, és minden kimondott szám után levesz egy gyümölcsöt a polcról, majd egy táskába rakja.

p.15

2009-11-25T21:50:00.005+01:00

Ily módon az elgondolás, mely szerint az indokok végtelen láncolatot alkotnak, az alábbihoz hasonló zavarból ered: egy meghatározott hosszúságú szakasz végtelen számú részből áll, mert végtelenül osztható; vagyis felosztásának lehetősége határtalan.)

Viszont ha felismered, hogy a tényleges indokok láncolata igenis elkezdődik valahol, akkor már nem háborít fel egy olyan eset elgondolása, amelyben egyetlen indokod sem lett volna arra, hogy úgy hajtsd végre az utasítást, ahogy tetted. De ezen a ponton egy újabb zavar lép fel, mégpedig az indok és az ok összezavarása. A zavart a „miért” szó kétértelmű használata okozza. Amikor az indokok láncolata véget ér, de továbbra is azt kérdezzük, hogy „Miért?”, akkor az ember hajlamos egy okot megjelölni, egy indok helyett. Ha például arra a kérdésre, hogy „Miért éppen ezt a színt festetted, amikor azt mondtam, hogy fess egy piros foltot?”, azt válaszolod, hogy „valaki ennek a színnek a mintáját mutatta, miközben kimondta a »piros« szót; ezért amikor a »piros« szót hallom, mindig ez a szín jut eszembe”, akkor a cselekvésed okát adtad meg, nem egy indokot.

Az a kijelentés, mely szerint a cselekvésednek ez és ez az oka, egy hipotézis. A hipotézis megalapozott, ha több alkalommal szereztünk olyan tapasztalatokat, amelyek, hozzávetőlegesen szólva, mind azt mutatják, hogy a cselekvésed bizonyos állapotok szabályszerű folyománya, amely állapotokat ekkor a cselekvés okainak nevezünk. Ahhoz, hogy megtudd az indokot, ami miatt egy bizonyos állítást tettél, egy bizonyos módon viselkedtél stb., nincs szükség egybevágó tapasztalatokra, és az indokod közlése nem hipotézis. Az „indok” és az „ok” grammatikája közötti különbség meglehetősen hasonló az „indíték” és az „ok” grammatikája közötti különbséghez. Az okról mondhatjuk, hogy nem ismerhetjük, csak sejthetjük. Ugyanakkor gyakran mondjuk, hogy „én csak tudom, hogy miért tettem”, és az indítékra értjük. Amikor azt mondom, hogy „az okot csak sejthetjük, az indítékot viszont tudjuk”, erről az állításról a későbbiekben ki fog derülni, hogy grammatikai állítás. A „-het” egy logikai lehetőségre utal.

A „miért” szó kettős használata – vagyis az okra, illetve az indítékra való kérdezés –, azzal az elgondolással párosulva, hogy az indítékainkat nem csak sejthetjük, hanem tudhatjuk is, eredményezi azt a zavaros elképzelést, mely szerint az indíték olyan ok, amelynek közvetlenül tudatában vagyunk, egy „belülről látott” vagy megtapasztalt ok. – Egy indokot megadni olyan, mint megadni egy számítást, amelynek segítségével egy bizonyos eredményre jutottál.

Kanyarodjunk vissza ahhoz az állításhoz, mely szerint a gondolkodás lényegében jelekkel végzett műveletekből áll. A mondandóm lényege az volt, hogy könnyen félrevezethet minket, ha azt mondjuk, hogy „a gondolkodás mentális tevékenység”.

p.14

2009-11-18T22:52:00.006+01:00

A későbbi cselekvéseink (megértés, engedelmeskedés, egy hossz megállapítása stb.) hipotetikus történeteként felfogott tanítás kiesik vizsgálódásunk köréből. A megtanult, és a későbbiek folyamán alkalmazott szabály csak annyiban érdekel minket, amennyiben az alkalmazás magában foglalja azt. Az érdeklődésünk tárgyát képező szabályok nem rendelkeznek a távolba hatás képességével.

Tegyük fel, hogy rámutatok egy papírdarabra, és azt mondom valakinek: „ezt a színt »piros«-nak nevezem.” Ezek után azt az utasítást adom neki, hogy „Most pedig fess egy piros foltot!”. Majd azt kérdezem tőle: „Miért pont ezt a színt festetted, miközben végrehajtottad az utasításomat?”. Erre válaszolhatja azt, hogy „Ezt a színt (itt a mintára mutat, amit adtam neki) pirosnak hívják; és amint látod, az általam festett folt színe megegyezik a minta színével.” Ezzel adott egy indokot arra, hogy miért így hajtotta végre az utasítást. Megadni az indokot, ami miatt az ember valamit tett vagy mondott, azt jelenti, hogy mutatunk egy utat, amely ehhez a cselekvéshez vezet. Ez néha azt jelenti, hogy az ember elmondja az utat, amelyet ő maga tett meg; máskor egy olyan út leírását jelenti, amely a cselekvéshez vezet, és összhangban van bizonyos elfogadott szabályokkal. Tehát amikor azt kérdezzük tőle, hogy „Miért pont ezt a színt festetted az utasításom végrehajtása során?”, leírhatta volna azt az utat, amelyet ténylegesen megtett a szín ezen konkrét árnyalatának lefestéséig. Ez történt volna, ha a „piros” szó hallatán a kezébe vette volna a „piros” címkével ellátott mintát, és a folt festése során lemásolta volna azt. Ugyanakkor elképzelhető, hogy „automatikusan”, vagy egy emlékkép alapján festette, de amikor rákérdezünk az indokra, mégis a mintára mutat, és a két szín azonosságára hívja fel a figyelmet. Az utóbbi esetben megadott indok a második fajtába tartozik; vagyis post hoc igazolás.

Ha valaki azt gondolja, hogy az utasítás megértése és végrehajtása nem lehetséges ezeket megelőző tanítás nélkül, akkor úgy gondol a tanításra, mint ami cselekvés indokát adja; vagyis az utat, amelyen járunk. Itt bukkan fel az elképzelés, mely szerint ha megértünk és végrehajtunk egy utasítást, akkor muszáj, hogy legyen egy indokunk arra, hogy miért úgy hajtottuk végre; mi több, a múlt végtelenébe vesző indokok láncolatával kell rendelkeznünk. Olyan ez, mintha valaki azt mondaná: „akárhol vagy is, egy másik helyről kellett odaérkezned, erre a korábbi helyre pedig egy másik korábbi helyről; és így tovább ad infinitum.” (Ha viszont azt mondtad volna, hogy „akárhol vagy is, lehet, hogy egy tíz yarddal odébb fekvő helyről érkeztél oda, ide pedig egy még tíz yarddal odébb fekvő helyről; és így tovább ad infinitum”, akkor egy lépés megtételének végtelen lehetőségét hangsúlyoztad volna.

p.13

2009-11-17T23:33:00.006+01:00

Különbséget kell tennünk aközött, hogy „egy folyamat összhangban van egy szabállyal”, és „egy folyamat magában foglal egy szabályt” (a fenti értelemben).

Vegyünk egy példát. Valaki megtanít a kardinális számok négyzetre emelésére; Felírja az
1 2 3 4
sort, és arra kér, hogy emeljem négyzetre a számokat. (Ezúttal is papírra lejegyzett, számolási folyamatokkal fogok helyettesíteni minden, „az elmében” végbemenő folyamatot.) Tegyük fel, hogy ezután az első számsor alá a következőt írom:
1 4 9 16.
Amit leírtam, az összhangban van a négyzetre emelés általános szabályával; de nyilvánvalóan összhangban van egy sereg más szabállyal is; és ezek közül nincs inkább összhangban az egyikkel, mint a másikkal. Abban az értelemben, ahogy korábban beszéltünk egy folyamatban foglalt szabályról, ez egyetlen szabályt sem foglalt magában. Tegyük fel, hogy az eredmény megfejtése érdekében a következő számításokat végeztem el (vagyis írtam le): 1×1, 2×2, 3×3, 4×4; ezek megint egy sereg szabállyal összhangban lennének. Ezzel szemben tegyük fel, hogy az eredmény megfejtése érdekében leírtam, mondjuk algebrailag, amit „a négyzetre emelés szabályá”-nak nevezhetnél. Ez a folyamat úgy foglalta magába ezt a szabályt, ahogy egyetlen másikat sem.

Azt fogjuk mondani, hogy a megértés, engedelmeskedés stb. magában foglalja a szabályt, ha a szabály szimbóluma részét képezi a számolásnak. (Mivel minket nem érdekel, hogy hol zajlanak a gondolkodás és a számolás folyamatai, vizsgálódásunk erejéig elképzelhetjük, hogy az összes számolás papíron történik. Nem a külső és a belső különbségével foglalkozunk.)

A B eset jellemző példája az lenne, ha a tanítás egy olyan táblázattal látna el minket, amelyet ténylegesen használunk a megértés, engedelmeskedés stb. során. Ha valaki meg akar tanítani minket sakkozni, akkor lehet, hogy szabályokat fog tanítani. Amikor a későbbiek során sakkozunk, a játék aktusának nem kell magában foglalnia ezeket a szabályokat. De az is lehet, hogy magában foglalja. Képzeld el például, hogy a szabályok egy táblázatban vannak kifejezve; az egyik oszlopban találjuk a bábuk rajzait, egy párhuzamos oszlopban pedig ezek „mozgását” (a megengedett lépéseket). Tegyük fel, hogy a játék menete magában foglalja, hogy az ujjunkat a táblázaton futtatva jussunk el a figuráktól a lehetséges lépésekhez, majd meglépjük ezek közül valamelyiket.

p.12

2009-11-16T22:35:00.004+01:00

Egy másik alkalommal azt az utasítást adom neki, hogy „Válassz egy sárga labdát a zsákból”, ezzel sarkallva a tanultak alkalmazására. Mi történt, amikor engedelmeskedett az utasításomnak? Azt mondom, „talán csak ez: hallotta a szavaimat, és kivett egy sárga labdát a zsákból.” Hajlamos lehetsz azt gondolni, hogy ki van zárva, hogy ez legyen minden, ami történt; és valami olyasmivel hozakodnál elő, hogy amikor megértette az utasítást, valami sárgát képzelt el, és ennek a képnek megfelelően választotta ki a labdát. Ahhoz, hogy belásd, hogy ez nem szükségszerű, elég ha visszaemlékszel, hogy adhattam volna neki ezt az utasítást is: „Képzelj el egy sárga foltot!”. Továbbra is hajlamos lennél feltételezni, hogy először elképzel egy sárga foltot, miközben megérti az utasításomat, aztán elképzel egy sárga foltot, amely megfelel az elsőnek? (Nem állítom, hogy ez nem lehetséges. De ez a megfogalmazás azonnal megmutatja neked, hogy nem kell így történnie. Ez, mellesleg, szemlélteti a filozófia módszerét.)

Ha a „sárga” szó jelentését valamiféle rámutató definíció (a szó használatának szabálya) megadásával tanítják meg nekünk, akkor ezt a tanítást két, különböző módon közelíthetjük meg.

A. A tanítás sulykolás. Ez a sulykolás azt eredményezi, hogy egy sárga képet, a sárga dolgokat a „sárga” szóval kapcsoljuk össze. Így amikor azt az utasítást adtam, hogy „Válassz ki egy sárga labdát a zsákból!”, akkor a „sárga” szó felidézhetett egy sárga képet, vagy a felismerés érzését a sárga labda láttán. Azt mondhatnánk, hogy tanítás sulykolása ebben az esetben felépített egy pszichés mechanizmust. De ez csupán egy hipotézis vagy metafora lenne. Hasonlíthatnánk a tanítást egy kapcsoló és egy villanykörte közötti elektromos kapcsolat létrehozásához. A meghibásodott vagy megszakadt kapcsolat megfelelője ebben az esetben az lenne, amit a szó magyarázata, vagy jelentése, elfelejtésének hívunk. (Az „elfelejteni egy szó jelentését” kifejezés jelentéséről később még beszélnünk kell.)

Amennyiben a tanítás idézi elő az asszociációt, a felismerés érzését stb. stb., annyiban oka a megértés, engedelmeskedés stb. jelenségeinek; az pedig egy hipotézis, hogy a tanítás folyamata szükséges ezen okoztatok előidézéséhez. Ebben az értelemben elképzelhető, hogy a megértés, engedelmeskedés stb. valamennyi folyamata anélkül menjen végbe, hogy az ember valaha is megtanulta volna a nyelvet. (Ezen a ponton ez szélsőségesen paradoxnak tűnik.)

B. Lehet, hogy a tanítás egy olyan szabályt adott a kezünkbe , amely együtt jár a megértés, engedelmeskedés stb. folyamataival; de az „együtt jár” itt azt jelenti, hogy a szabály kifejezése részét képezi ezen folyamatoknak.

p.11

2009-11-15T23:34:00.005+01:00

(Később még szó lesz Hardy professzor véleményéről, mely szerint a Goldbach-sejtés egy kijelentés, ugyanis hiheti, hogy igaz.) Fent kifejtettük, hogy pusztán a „három láb” szavak jelentésének szokásos magyarázatával még nem magyaráztuk meg a „három láb mélyen lévő víz érzése stb.” kifejezés értelmét. Nem ütköztünk volna ezekbe a nehézségekbe, ha a pálcás ember mondjuk azt mondta volna, hogy úgy tanulta meg megállapítani a víz mélységét, hogy ásni kezdett minden egyes alkalommal, amikor egy bizonyos érzés fogta el, így kapcsolva össze ezen érzéseket a mélységmérésekkel. Most meg kell vizsgálnunk a mélység-megállapítás tanulásának folyamata, és a megállapítás aktusa között fennálló kapcsolatot. Ennek a vizsgálódásnak a fontossága abban áll, hogy egy szó jelentésének megtanulása és a szó használata közötti viszonyra vonatkozik. Vagy, általánosabban fogalmazva, abban, hogy megmutatja a különféle lehetséges összefüggéseket egy adott szabály és annak alkalmazása között.

Nézzük meg közelebbről azt a folyamatot, melynek során szemmértékre állapítunk meg egy hosszt. Rendkívül fontos belátnod, hogy számos, különböző folyamatot nevezünk „szemmértékre való megállapításnak”.

Vegyük az alábbi eseteket:
(1) Valaki azt kérdezi, hogy „Hogy állapítottad meg ennek az épületnek a magasságát?” Én azt felelem: „Az épület négyemeletes; felteszem, hogy minden emelet nagyjából tizenöt láb magas; az egésznek tehát nagyjából hatvan láb magasnak kell lennie.”
(2) Máskor: „nagyjából tudom, hogy mekkorának látszik egy yard ilyen távolságból; tehát nagyjából négy yard hosszúnak kell lennie.”
(3) Megint máskor: „Úgy képzelem, hogy egy magas ember nagyjából eddig érne fel; ennek tehát körülbelül hat láb magasnak kell lennie.”
(4) Vagy: „Nem tudom; egyszerűen egy yardnak néz ki.”

Az utolsó eset könnyen zavarba ejthet minket. Ha azt kérdezed, hogy „Mi történt ebben az esetben, amikor megállapította a távolságot?”, akkor a helyes válasz ez lehet: „ránézett a dologra, és azt mondta, hogy »egy yardnak néz ki«.” Lehet, hogy ez minden, ami történt.

Korábban azt mondtuk, hogy nem találtuk volna zavarba ejtőnek a pálcás ember válaszát, ha azt mondta volna, hogy tanulta a mélység megállapítását. A mélység-megállapítás tanulása mármost nagyjából két, különböző viszonyban képzelhető el a mélység-megállapítás aktusával; vagy a mélység-megállapítás jelenségének okaként, vagy úgy, mint ami egy szabályt (táblázatot, jegyzéket vagy valami hasonlót) ad, amelyet a mélység-megállapítás során használunk.

Tegyük fel, hogy úgy tanítom meg valakinek a „sárga” szót, hogy újra és újra egy sárga foltra mutatok, miközben kimondom a szót.

p.10

2009-11-14T22:50:00.019+01:00

Így például a „három lábbal a felszín alatt” kifejezést értem mondjuk a következő vonatkozásokban: „a mérés kimutatta, hogy a víz három lábbal a felszín alatt folyik”, „ha leásunk három láb mélyre, vizet fogunk találni”, „a víz ránézésre három láb mély.” De a „három lábbal a felszín alatt található víz érzése a kezemben” kifejezés használata még magyarázatra vár.

Megkérdezhetnénk a pálcás embertől, hogy „Hogy tanultad meg a »három láb« szó jelentését? Feltesszük, úgy, hogy megmutatták neked, hogy milyen hosszú, magad is megmérted, és hasonló módokon. Azt is megtanultad valakitől, hogy arról az érzésről beszélj, mondjuk, a kezedben, hogy három láb mélyen a föld alatt víz van? Mert ha nem, akkor mi késztetett arra, hogy a „három láb” szót összekösd egy, a kezedben érzett érzéssel?” Tegyük fel, hogy eddig csak szemmel állapítottunk meg hosszokat, de soha nem mértünk arasszal. Hogyan állapíthatnánk meg valaminek a hosszát hüvelykben úgy, hogy arasszal mérjük meg? Vagyis hogyan értelmezhetnénk azt a tapasztalatot, amikor arasszal hüvelykben mérünk? A kérdés a következő: milyen kapcsolat áll fenn, mondjuk, egy taktilis érzet és azon tapasztalat között, amikor valamit egy egyjardos mérőrúd segítségével mérünk meg? Ez a kapcsolat meg fogja mutatni, hogy mit jelent „érezni, hogy egy dolog hat hüvelyk hosszú”. Tegyük fel, hogy a pálcás ember ezt mondja: „soha nem tanultam, hogyan kapcsoljam össze a víz felszíntől való távolságát a kezemben érzett érzésekkel, de amikor egy bizonyos nyomást érzek a kezemben, a »három láb« szavak jelennek meg a lelki szemeim előtt.” Azt válaszolhatnánk, hogy „ez egy tökéletesen kielégítő magyarázata annak, hogy mit értesz a »három láb mélységet érezni« kifejezés alatt, és az állítás, mely szerint ezt érzed, se több, se kevesebb jelentéssel nem fog bírni, mint amennyit a magyarázatod adott neki. És ha a gyakorlat azt mutatja, hogy a víz tényleges mélysége mindig megegyezik a lelki szemeid előtt megjelenő »n láb« szavakkal, akkor ez a tapasztalat nagy hasznodra fog válni a víz mélységének meghatározásakor.” – De láthatod, hogy az „érzem, hogy a víz n láb mélyen van” szavak jelentése magyarázatra szorult; amíg csak hétköznapi értelmében (vagyis hétköznapi kontextusaiban) ismertük az „n láb” szavak jelentését, addig ez a jelentés ismeretlen volt. – Nem azt mondjuk, hogy aki azt állítja, hogy két hüvelykkel az orrnyerge mögött érzi a vizuális képet, az hazudik vagy értelmetlenséget beszél. Azt mondjuk, hogy nem értjük ennek a kifejezésnek a jelentését. Jól ismert szavakat kapcsol össze, de olyan módon, amelyet még nem értünk. A kifejezés grammatikája még magyarázatra szorul.

Annak fontossága, hogy megvizsgáljuk a pálcás ember válaszát, abban a tényben rejlik, hogy sokszor azt gondoljuk, ha kijelentjük, hogy „érzem (vagy hiszem), hogy P esete áll fenn”, ezzel jelentést adtunk P állításnak.

p.9

2009-11-13T18:59:00.013+01:00

Amikor azt mondtam, hogy az elképzelés, mely szerint a látómező az agyunkban helyezkedik el, egy grammatikai félreértésből született, akkor nem azt akartam mondani, hogy ne adhatnánk értelmet egy efféle helymeghatározásnak. Könnyen elképzelhetünk például egy olyan élményt, amelyet egy efféle állítással írnánk le. Képzeljük el, hogy miközben a szobában lévő dolgok egy csoportját nézzük, valaki egy szondát helyez az agyunkba, és arra lesz figyelmes, hogy amikor a szonda hegye elér egy bizonyos pontot az agyban, akkor a látómezőnk egy meghatározott, kis része ezáltal kitörlődik. Ezen a módon az agyunk egyes pontjait hozzárendelhetjük a látómezőnk egyes pontjaihoz, és emiatt mondhatjuk azt, hogy a látómező az agyunk ezen és ezen a részén helyezkedik el. És ha most azt kérdeznénk, hogy „Hol látod a könyv képét?”, akkor a válasz lehetne (a fentihez hasonlóan) az, hogy „a ceruzától jobbra”, vagy „a látómezőm bal felében”, vagy pedig „három hüvelykkel a bal szemem mögött.”

De mi van akkor, ha valaki azt mondja, „biztosíthatlak róla, hogy két hüvelykkel az orrnyergem mögött érzem a vizuális képet”; – milyen választ adjunk neki? Azt kéne felelnünk, hogy nem mond igazat, vagy hogy efféle érzések nem léteznek? És ha azt kérdezi, hogy „Az összes érzést ismered? Honnan tudod, hogy ez az érzés nem létezik?”

Mi van akkor, ha a pálcás ember azt mondja, hogy amikor a kezében tartja a pálcát, akkor érzi, hogy öt láb mélyen víz van a földben; vagy hogy érzi, hogy öt láb mélyen réz és arany keveréke van a földben? Tegyük fel, hogy hitetlenkedésünkre ezt válaszolja: „Te akkor tudsz felbecsülni egy hosszt, ha látod. Miért ne rendelkezhetnék én a hossz felbecsülésének egy másik módjával?”

Ha megértjük egy efféle becslés elképzelését, akkor világossá válik a pálcás ember, és a vizuális képet, saját bevallása szerint, az orrnyerge mögött érző ember állításaival szemben táplált kételyeink természete. Arra az állításra, hogy „érzem a kezemben, hogy a víz három láb mélyen van a föld alatt”, azt szeretnénk válaszolni, hogy „nem tudom, hogy ez mit jelent.” De a pálcás ember erre a következőt felelné: „Dehogynem tudod, hogy mit jelent. Tudod, hogy mit jelent, hogy »három láb mélyen a föld alatt«, és tudod, hogy mit jelent, hogy »érzem«!” De én azt válaszolnám: tudom, hogy egy szó mit jelent bizonyos kontextusokban.

p.8

2009-11-12T21:50:00.010+01:00

A kísérlet úgy zajlik, hogy megfigyeljük az agyat, miközben a tesztalany gondolkodik. És ezen a ponton úgy gondolhatod, hogy a magyarázatom azért fog kisiklani, mert a kísérletet végző személy nyilvánvalóan csak közvetett módon, a tesztalany elmondásából fér hozzá a gondolatokhoz; vagyis azáltal, hogy a tesztalany így vagy úgy kifejezi azokat. De ezt a nehézséget kiküszöbölöm azáltal, hogy felteszem, hogy a tesztalany egy személyben a kísérlet végrehajtója is, aki, mondjuk egy tükör segítségével, a saját agyát figyeli meg. (Eme leírás elnagyoltsága a legkevésbé sem csorbítja az érv erejét.)

Ezután azt kérdezem: vajon az önmagán kísérletező tesztalany egy dolgot figyel meg vagy kettőt? (Ne válaszold azt, hogy egy dolgot figyel meg egyszerre belülről és kívülről; mert ez nem szünteti meg a nehézséget. Később még szó lesz a külsőről és a belsőről.) Az önmagán kísérletező tesztalany két jelenség korrelációját figyeli meg. Az egyiket talán gondolatnak nevezi. Ez állhat képek sorozatából, szervi érzetekből, vagy egy mondat leírása vagy kimondása során szerzett, különféle vizuális, taktilis és izomzati észleletek egymásutánjából. – A másik tapasztalat nem más, mint a saját agyát látni működés közben. Mindkét jelenséget helyesen nevezhetnénk „a gondolkodás kifejezésé”-nek; a „Hol van maga a gondolat?” kérdést pedig a zavar elkerülése érdekében jobb, ha visszautasítjuk mint értelmetlent. Ha viszont használjuk az „a gondolkodás a fejben zajlik” kifejezést, akkor azáltal adtunk neki jelentést, hogy leírtuk azt a tapasztalatot, amely igazolná a hipotézist, hogy a gondolkodás a fejünkben zajlik; vagyis azt a tapasztalatot, amelyet úgy szeretnénk nevezni, hogy „a gondolkodás megfigyelése az agyunkban”.

Könnyen megfeledkezünk róla, hogy a „hely” szót számos, különböző értelemben használjuk, és hogy egy dologról számos, különféle állítás tehető, amely állításokat egyes esetekben, az általános használattal összhangban, a dolog helye meghatározásainak nevezhetünk. A látótérről azt mondták, hogy a helye a fejben van; és azt gondolom, hogy az ember részben grammatikai félreértések eredményeként érez kísértést, hogy ezt mondja.

Mondhatom, hogy „a látómezőmben a fa képét a torony képétől jobbra látom”, vagy „a fa képét a látómező közepén látom.” És most hajlamosak vagyunk azt kérdezni, hogy „És a látómezőt hol látod?”. Ha a „hol” abban az értelemben kérdez rá egy helyre, amelyet a fa képének helymeghatározásánál használtunk, akkor arra hívnám fel a figyelmedet, hogy még nem adtál értelmet ennek a kérdésnek; vagyis egy grammatikai analógia mentén haladtál anélkül, hogy részleteiben kidolgoztad volna azt.

p.7

2009-11-11T22:51:00.030+01:00

Amikor a helyről beszélünk, ahol a gondolkodás zajlik, akkor joggal mondjuk, hogy ez a hely a papír, amelyre írunk, a száj, amely beszél. És ha a fejről vagy az agyról beszélünk mint a gondolkodás helyéről, akkor más értelemben használjuk „a gondolkodás helye” kifejezést. Vizsgáljuk meg, hogy mi okunk van a fejet a gondolkodás helyének tekinteni. Nem áll szándékunkban kritizálni ezt a kifejezésmódot, vagy megmutatni, hogy nem megfelelő. Amit tennünk kell: megérteni a működését, a grammatikáját; feltárni például, hogy milyen kapcsolatban áll ez grammatika az „a szánkkal gondolkodunk”, vagy „egy ceruzával gondolkodunk egy papírlapon” kifejezések grammatikájával.

Talán a legfőbb ok, amely miatt ilyen erős kísértést érzünk, hogy a fejről mint gondolataink helyéről beszéljünk, a következő: a „gondolkodás” és „gondolat” szavak az íráshoz, beszédhez stb. hasonló (testi) tevékenységeket jelölő szavak melletti elhelyezkedése arra késztet minket, hogy a „gondolkodás” megfelelőjeként egy tevékenységet keressünk, amely különbözik a fentiektől, de hasonlít is azokra. Amikor mindennapi nyelvünk szavai prima facie hasonló grammatikával rendelkeznek, hajlunk rá, hogy megpróbáljuk őket hasonló módon értelmezni; vagyis megpróbáljuk a hasonlóságot mindenre kiterjeszteni. – Azt mondjuk: „a gondolat nem ugyanaz, mint a mondat; hiszen két, mindenben különböző angol és francia mondat kifejezheti ugyanazt a gondolatot.” És mivel a mondatok valahol vannak, most a gondolat helyét keressük. (Olyan ez, mintha a sakk szabályainak alávetett király helyét keresnénk, nem pedig a különféle fadarabok helyét, különböző sakk-készletek királyait stb.) – Azt mondjuk, „a gondolat bizonyára valami; hiszen nem semmi”; és az ember erre mindössze azt válaszolhatja, hogy a „gondolat” szónak megvan a maga használata, amely egészen más, mint a „mondat” szó használata.

Vajon azt jelenti ez, hogy értelmetlen egy olyan helyről beszélni, ahol a gondolkodás zajlik? A legkevésbé sem. Ez a kifejezés akkor rendelkezik értelemmel, ha adunk neki. Mi a józanul értett értelme annak, amikor azt mondjuk, hogy „a gondolkodás a fejünkben zajlik”? Gondolom, az, hogy bizonyos fiziológiai folyamatok megfeleltethetők egyes gondolatainknak; mégpedig oly módon, hogy ha ismerjük az összefüggést, akkor e folyamatok megfigyelése révén megtalálhatjuk a gondolatokat. De milyen értelemben mondhatjuk, hogy a fiziológiai folyamatok gondolatoknak feleltethetők meg, illetve hogy az agy megfigyelése révén hozzájuthatunk a gondolatokhoz?

Gondolom, azt képzeljük, hogy a megfelelés kísérletileg igazolt. Képzeljünk el egy efféle kísérletet nagy vonalakban.

p.6

2009-11-10T18:47:00.010+01:00

Más szóval a problémánk nem tudományos probléma volt; sokkal inkább egy zavart érzékeltünk problémaként.

Tegyük fel, hogy megpróbálunk pszichológiai vizsgálódások eredményei alapján felállítani egy elmemodellt, amely – mondhatnánk – magyarázatot ad az elme tevékenységére. Ez a modell ugyanúgy részét képezné egy pszichológiai elméletnek, ahogy az éter mechanikai modellje részét képezheti az elektromosság elméletének. (Mellesleg az ilyen modellek mindig az elmélet szimbolikájának képezik részét. Ezek előnye abban állhat, hogy azonnal befogadhatók és könnyen megjegyezhetők. Azt mondják, hogy a modell bizonyos értelemben felöltözteti a csupasz elméletet; hogy a meztelen elmélet mondatokból és egyenletekből áll. Ezt később közelebbről meg kell vizsgálnunk.)

Lehet, hogy úgy találjuk, hogy egy efféle elmemodellnek meglehetősen bonyolultnak és körülményesnek kéne lennie, hogy meg tudja magyarázni a megfigyelt mentális tevékenységeket; és lehet, hogy ezen az alapon fogjuk különös közegnek nevezni az elmét. De az elmének ez az aspektusa minket nem érdekel. A problémák, amelyeket felvethet, pszichológiai problémák, megoldásuk módszere pedig a természettudományos módszer.

Ha mármost minket nem az oksági összefüggések foglalkoztatnak, akkor az elme tevékenységei világosan állnak előttünk. És amikor a gondolkodás természete aggaszt minket, akkor a tanácstalanság, amelyet hibásan a közeg természetének tudunk be, valójában nyelvünk megtévesztő használatából eredő tanácstalanság. Ez a típusú hiba újra és újra felbukkan a filozófiában; például amikor tanácstalanul állunk az idő természete előtt, amikor az idő különös dolognak tűnik számunkra. Felettébb erős kísértést érzünk, hogy azt gondoljuk, itt rejtett dolgok vannak; valami, amit kívülről látunk ugyan, de beletekinteni nem tudunk. És mindezek ellenére szó sincs ilyesmiről. Nem új tényeket akarunk megtudni az időről. Az érdeklődésünkre számot tartó valamennyi tény világosan előttünk áll. De az „idő” alanyként való használata megtéveszt minket. Ha közelebbről megnézzük e szó grammatikáját, az lesz a benyomásunk, hogy semmivel sem kevésbé meglepő, hogy az ember feltalálta az idő istenét, mint ha a negáció vagy a diszjunkció istenét találnánk fel.

Következésképp félrevezető a gondolkodásról mint „mentális tevékenység”-ről beszélni. Mondhatjuk, hogy a gondolkodás lényegét tekintve jelekkel végzett műveletek tevékenysége. A tevékenységet a kéz végzi, amikor írásban gondolkodunk; a száj és a gége, amikor szóban; és amikor úgy gondolkodunk, hogy jeleket vagy képeket képzelünk el, akkor nem tudom megadni a gondolkodás ágensét. Ha erre azt mondod, hogy ilyen esetekben az elme gondolkodik, akkor pusztán arra hívnám fel a figyelmed, hogy egy metaforát használsz, vagyis hogy az elme itt más értelemben ágens, mint az írás során a kéz.

p.5

2009-11-09T17:25:00.016+01:00

Ha a jel jelentése (vagyis nagyjából az, ami a jelben fontos) egy kép, amely megjelenik az elménkben, amikor látjuk vagy halljuk a jelet, akkor először is alkalmazzuk az imént ismertetett módszert, tehát helyettesítsük a mentális képet egy látott, külső tárggyal, például egy festett vagy modellezett képpel. Ebben az esetben miért élne az írott jel ezzel a festett képpel együtt, ha az írott jel önmagában halott volt? – Ami azt illeti, amint eszedbe jut, hogy lecseréld a mentális képet, mondjuk egy festett képre, és amint a kép ezáltal elveszti okkult jellegét, immár a legkevésbé sem tűnik úgy, mintha bármiféle életet kölcsönözne a kijelentésnek. (Valójában csak a mentális folyamat okkult jellegére volt szükséged a saját céljaidra.)

A hiba, amelyet hajlamosak vagyunk elkövetni, a következőképpen fejezhető ki: egy jel használatát keressük, de úgy, mintha az egy, a jellel koegzisztáló tárgy lenne. (E hiba egyik oka megint csak az, hogy „egy alanynak megfelelő dolgot” keresünk.)

A jel (a mondat) értelmét a jelek rendszeréből nyeri: a nyelvből, amelybe tartozik. Hozzávetőlegesen szólva: egy mondat megértése egy nyelv megértését jelenti.

A nyelv rendszerének részeként – mondhatnánk – rendelkezik a mondat élettel. De kísértést érzünk, hogy azt, ami élettel ruházza fel a mondatot, úgy képzeljük el, mint a mondatot kísérő okkult szférában található valamit. De bármi kísérné is, az számunkra csak egy másik jel lenne.

Első látásra úgy tűnik, mintha az adná a gondolkodás különös jellegét, hogy mentális állapotok láncolata, és úgy tűnik, hogy ami szokatlan és nehezen érthető a gondolkodással kapcsolatban, az nem más, mint az elme közegében zajló folyamatok, amelyek csak ebben a közegben lehetségesek. Az a hasonlat erőlteti ránk magát, amely a mentális közeget egy sejt, mondjuk egy amőba protoplazmájával rokonítja. Megfigyeljük az amőba bizonyos tevékenységeit: ahogy karjai kinyújtásával táplálkozik, ahogy több hasonló sejtre osztódik, amelyek mindegyike ugyanúgy növekszik és viselkedik, mint az eredeti. Azt mondjuk: „micsoda különös természetű dolognak kell a protoplazmának lennie, hogy így viselkedjen”, és talán azt is mondjuk, hogy semmiféle fizikai mechanizmus nem viselkedhet így, és az amőbának valami teljesen más típusú mechanizmussal kell rendelkeznie. Ugyanígy kísértést érzünk, hogy azt mondjuk: „az elmének felettébb különös mechanizmussal kell rendelkeznie, hogy képes legyen végrehajtani mindazt, amit az elme tesz.” De itt két hibát vétünk. Ugyanis ami számunkra különösnek tűnt a gondolattal és a gondolkodással kapcsolatban, az a legkevésbé sem az volt, hogy olyan különös hatásokat váltanak ki, amelyekre eddig nem találtunk (oksági) magyarázatot.

p.4

2009-11-08T21:15:00.011+01:00

Így például egy gondolat (amely egy ilyen mentális folyamat), megegyezhet vagy ellentétben állhat a valósággal; képes vagyok egy olyan emberre gondolni, aki nincs jelen; képes vagyok elképzelni őt, „őrá érteni” egy róla tett megjegyzésemet akkor is, ha több ezer mérföldre van tőlem, vagy halott. „Micsoda különös mechanizmusnak kell a kívánásnak lennie, ha képes vagyok azt kívánni, ami soha nem fog megtörténni” mondhatná valaki.

Egy mód van rá, hogy legalább részben elkerüljük, hogy a gondolkodás folyamatai okkult folyamatonként jelenjenek meg, és ez nem más, mint hogy az említett folyamatokban a képzelet minden működését egy valódi tárgy látásával helyettesítjük. Így lényeginek tűnhet, hogy legalábbis néhány esetben, amikor a „piros” szót hallom és értem, egy piros képnek kell eszembe jutnia. De miért ne cserélhetném le azt, hogy elképzelek egy piros foltot, arra, hogy látok egy piros papírdarabot. A vizuális kép csak még élénkebb lesz. Képzelj el egy embert, aki mindig a zsebében hord egy papírlapot, amelyen a színek nevei színes négyzetekhez vannak rendelve. Mondhatod, hogy kényelmetlen lenne ilyen minta-táblázatokat cipelni magaddal, és ehelyett mindig az asszociáció mechanizmusát használjuk. Csakhogy ez irreleváns; és számos esetben nem is igaz. Ha például azt az utasítást kaptad, hogy fess egy konkrét, „porosz kék”-nek nevezett, kék árnyalatot, akkor lehet, hogy kénytelen leszel egy táblázatot használni, amely elvezet a „porosz kék” szótól egy színmintáig, amely mintául szolgál.

Vizsgálódásunk erejéig minden további nélkül lecserélhetünk minden képzeleti folyamatot olyan folyamatokra, mint egy tárgy látása, festés, rajzolás vagy modellezés; és mindazon folyamatokat, amikor magunkban beszélünk, hangos beszédre, vagy írásra.

Frege nevetség tárgyává tette a matematika formalista felfogását, amikor azt mondta, hogy a formalisták összekeverték a lényegtelen dolgot, vagyis a jelet, a lényegessel, vagyis a jelentéssel. „A matematika bizonyára nem egy papírlapra írt tollvonásokról szól” – szeretnénk mondani. A fregei elgondolás a következőképpen fejezhető ki: ha a matematikai kijelentések csupán tollvonásokból álló komplexumok lennének, akkor halottak és teljességgel érdektelenek volnának, csakhogy nyilvánvalóan rendelkeznek valamiféle élettel. És természetesen ugyanez elmondható valamennyi kijelentésről: értelem vagy a gondolat nélkül a kijelentés teljességgel halott és jelentéktelen dolog lenne. Továbbá az is világos, hogy szervetlen jelek semmiféle összekapcsolása nem keltheti életre a kijelentést. És mindebből azt a következtetést vonjuk le, hogy amit hozzá kell adnunk a halott jelhez, hogy élő kijelentést kapjunk, az valami immateriális, amelynek tulajdonságai valamennyi puszta jel tulajdonságaitól különböznek.

De ha muszáj lenne megneveznünk valamit, ami a jel élete, akkor azt kellene mondanunk, hogy az a jel használata.

p.3

2009-11-07T23:57:00.019+01:00

A problémánk a következőhöz hasonlít:

Ha valakinek azt az utasítást adom, hogy „Hozz nekem egy piros virágot arról a mezőről!”, akkor vajon honnan fogja tudni, hogy miféle virágot hozzon, amikor csak egy szót adtam neki?

Elsőre azt a választ javasolhatjuk, hogy az elméjében egy piros képet hordozva ment piros virágot keresni, és ezt a képet vetette össze a virágokkal, hogy megállapítsa, melyiknek van ugyanolyan színe. Létezik efféle keresés, és a legkevésbé sem lényeges, hogy a használt kép mentális legyen. Történhet mondjuk így: magamnál tartok egy táblázatot, amely neveket rendel színes négyzetekhez. Amikor azt az utasítást hallom, hogy „Hozz nekem stb.”, akkor kikeresem az ujjammal a táblázatban a „piros” szóval szemközt elhelyezkedő négyzetet, majd egy, a négyzet színével megegyező színű virág keresésére indulok. De nem ez a keresés egyetlen módja, és általában nem így keresünk. Elindulunk, körülnézünk, odamegyünk egy virághoz, és letépjük anélkül, hogy bármivel is összehasonlítanánk. Hogy lásd, hogy az utasítás végrehajtása így is történhet, gondolj a „Képzelj el egy piros foltot!” utasításra. Ebben az esetben nem érzel kísértést, hogy azt gondold, az utasítás végrehajtása előtt el kellett képzelned egy piros foltot, amely mintaként szolgál az elképzelendő piros folthoz.

Most azt kérdezheted: mielőtt engedelmeskedünk az utasításnak, értelmezzük a szavakat? És néhány esetben azt fogod találni, hogy mielőtt engedelmeskednél, csinálsz valamit, amit lehet értelmezésnek nevezni, máskor pedig nem.

Úgy tűnik, mintha a nyelv működésével szorosan összefonódnának bizonyos jól körülírt mentális folyamatok, és a nyelv csak ezen folyamatok által működhet. A megértés és a valamin valamit értés fogalmára gondolok. Nyelvünk jelei halottnak tűnnek ezen mentális folyamatok nélkül; és úgy tűnhet, mintha a jelek egyetlen feladata efféle folyamatok előidézése lenne, és valójában az utóbbiaknak kellene érdeklődésünk középpontjában állniuk. Így ha valaki azt kérdezi, hogy milyen kapcsolat áll fenn egy név és a megnevezett dolog között, hajlamos leszel azt felelni, hogy a kapcsolat pszichológiai, és amikor ezt mondod, talán kifejezetten az asszociáció mechanizmusára gondolsz. – Kísértést érzünk, hogy azt gondoljuk, a nyelvi cselekvés két részből áll; egy szervetlen részből, vagyis a jelek kezeléséből, és egy organikus részből, amelyet eme jelek megértésének, a jeleken valamit értésnek, a jelek értelmezésének, gondolkodásnak nevezhetünk. Ez utóbbi tevékenységek egy különös közegben, az elmében zajlanak; és az elme mechanizmusa, amelynek természetét, úgy tűnik, nem teljesen értjük, olyan hatásokat képes kiváltani, amilyeneket semmiféle anyagi mechanizmus.

p.2

2009-11-06T18:55:00.016+01:00

Ha a definíció magyarázza meg a szó jelentését, akkor bizonyára nem lehet lényegbevágó, hogy hallottad-e már valaha a szót. A rámutató definíció feladata, hogy jelentést adjon a szónak. Most magyarázzuk meg a „csuszbugó”[1] szót úgy, hogy rámutatunk egy ceruzára, és azt mondjuk: „ez csuszbugó.” (Ahelyett, hogy „ez csuszbugó”, azt is mondhattam volna, hogy „ezt »csuszbugó«-nak hívják.” Erre azért hívom fel a figyelmet, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljak azzal az elgondolással, mely szerint a rámutató definíció szavai valamit állítanak a meghatározottról; vagyis a valaminek piros színt tulajdonító „ez piros” mondat, és az „ezt »piros«-nak hívják” rámutató definíció összekeverésével.) Az „ez csuszbugó” rámutató definíció mármost a legkülönfélébb módokon értelmezhető. Felsorolok néhány ilyen értelmezést, és bevett használattal bíró magyar[2] szavakat fogok használni. A definíciót tehát lehet úgy értelmezni, mint ami azt jelenti, hogy
„ez egy ceruza”,
„ez henger alakú”,
„ez fa”,
„ez egy”,
„ez kemény” stb. stb.

Ellene lehet vetni ennek az érvnek, hogy mindezen értelmezések feltételeznek egy másik szó-nyelvet. És ez az ellenvetés tartalmas, ha „értelmezés” alatt csupán „egy szó-nyelvre történő fordítás”-t értünk. – Hadd tegyek néhány javaslatot, amelyek talán megvilágítják ezt. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy milyen kritériumot használunk, amikor azt mondjuk, hogy valaki egy bizonyos módon értelmezte a rámutató definíciót. Tegyük fel, hogy az alábbi rámutató definíciót adom egy magyar beszélőnek: „a németek ezt hívják »Buch«-nak.” Az esetek nagy többségében ilyenkor a magyar beszélőnek a magyar „könyv” szó fog eszébe jutni. Azt mondhatjuk, hogy úgy értelmezte a „Buch”-ot, mint ami „könyv”-et jelent. Más lesz a helyzet, ha például egy olyan dologra mutatunk, amelyet soha azelőtt nem látott, és azt mondjuk: „ez egy bendzsó.” Lehet, hogy a „gitár” szó fog eszébe jutni; lehet, hogy semmilyen szó nem fog eszébe jutni, csak egy hasonló hangszer képe; és az is lehet, hogy egyáltalán semmi nem jut az eszébe. Tegyük fel, hogy ezt az utasítást adom neki: „Most válassz ki egy bendzsót ezek közül a dolgok közül!” Ha azt választja, amit „bendzsó”-nak hívunk, akkor azt mondhatjuk, hogy „helyes értelmezést társított a »bendzsó« szóhoz”; ha egy másik hangszert választ – „úgy értelmezte a »bendzsó«-t, mint ami »húros hangszer«-t jelent.”

Azt mondjuk, hogy „ezt vagy azt az értelmezést társította a »bendzsó« szóhoz”, és hajlamosak vagyunk a választás aktusán túl, az értelmezés egy jól körülírt aktusát is feltételezni.

[1] Az eredetiben a Lewis Carroll Jabberwocky c. verséből származó “tove” kifejezés szerepel. A “csuszbugó” Weöres Sándor műfordításában (Szajkóhukky) a “tove” megfelelője.

[2] Az eredeti szövegben értelemszerűen „bevett használattal bíró angol szavak” szerepel. Ezeket minden hasonló esetben magyarítottam.

p.1

2009-11-05T21:17:00.009+01:00

Mi egy szó jelentése?

Veselkedjünk neki a kérdésnek úgy, hogy először azt kérdezzük, mi egy szó jelentésének a magyarázata; hogy fest egy szó magyarázata?

Ez a kérdés hasonlóképpen lesz a segítségünkre, mint a „Hogyan mérünk meg egy hosszt?” kérdés a „Mi a hossz?” problémájának megértésében.

A „Mi a hossz?”, „Mi a jelentés?”, „Mi az 1 szám?” stb. kérdések mentális görcsöt idéznek elő bennünk. Érezzünk, hogy képtelenek vagyunk válasz gyanánt rámutatni valamire, de valamire mégis rá kell mutatnunk. (A filozófiai zavarok egyik jelentős forrásával találjuk szemben magunkat: az alany arra késztet, hogy egy neki megfelelő dolgot keressünk.)

Két előnye van, ha először azt kérdezzük, hogy „Mi a jelentés magyarázata?”. Bizonyos értelemben lehozod a „Mi a jelentés?” kérdést a földre. Ugyanis a „jelentés” jelentésének megértéséhez bizonyára a „jelentés magyarázta” jelentését is értened kell. Hozzávetőlegesen szólva: „kérdezzük azt, hogy mi a jelentés magyarázata, mert amit ez utóbbi megmagyaráz, az lesz a jelentés.” „A jelentés magyarázata” kifejezés grammatikájának tanulmányozása megtanít neked valamit a „jelentés” szó grammatikájáról, és kigyógyít a kísértésből, hogy valamiféle tárgyat hajszolj, amelyet „a jelentés”-nek nevezhetsz.

Amiket általában „egy szó jelentése magyarázatai”-nak hívunk, azokat nagyon hozzávetőlegesen verbális és rámutató definíciókra oszthatjuk. Később fogjuk látni, hogy ez a felosztás milyen értelemben csupán hozzávetőleges és átmeneti (és lényeges, hogy az). Tekintve, hogy egy verbális kifejezéstől egy másikhoz vezet, a verbális definíció bizonyos értelemben nem visz előre. A rámutató definícióban azonban mintha egy sokkal valóságosabb lépést tennénk afelé, hogy megtudjuk, mi a kifejezés jelentése.

Itt abba a nehézségbe ütközünk, hogy a nyelvünkben található szavak jelentős részére mintha nem léteznének rámutató definíciók; pl. az olyan szavak esetében, mint „egy”, „szám”, „nem” stb.

Kérdés: Vajon magát a rámutató definíciót is meg kell érteni? – A rámutató definíciót nem lehet félreérteni?