p.35

A kívánt esethez legalábbis hasonló helyzet állna fenn, ha amikor mondunk valamit, képként látnánk magunk előtt azt, amit értünk alatta; és a kép megegyezne vagy nem egyezne meg azzal, amit mondunk. Ilyen és hasonló esetek léteznek, de korántsem ez az, ami rendszerint történik, amikor mondunk valamit, és úgy is gondoljuk, vagy mást gondolunk. Persze vannak tényleges esetek, amelyekben az, amit a kimondott alatt valamit értésnek nevezünk, egy meghatározott, tudatos folyamat, amely a nyelvi kifejezést kíséri, megelőzi vagy követi, és maga is valamiféle nyelvi kifejezés vagy lefordítható arra. Tipikus példa erre a színpadon, félhangosan mondott szöveg.

De ami arra csábít, hogy amit a mondataink alatt értünk, azt lényegében egy az eddigiek során leírt folyamatként gondoljuk el, az nem más, mint az alábbi kifejezésformák közötti hasonlóság:

                    „valamit mondani”
                    „valami alatt valamit érteni”,

amely mintha két párhuzamos folyamatra utalna.[1]

A szavaink kimondását kísérő folyamat – amelyet „a szavaink komolyan gondolása folyamatának” nevezhetnénk – például az intonáció, amellyel kiejtjük a szavakat; vagy egy hasonló folyamat, mint az arckifejezéseink játéka. Ezek nem úgy kísérik a kiejtett szavakat, ahogy egy német mondat kísér egy angol mondatot, vagy egy leírt mondat egy kimondott mondatot; hanem sokkal inkább abban az értelemben, ahogy egy dal dallama kíséri annak szövegét. A dallam annak az „érzésnek” felel meg, amellyel a mondatot mondjuk. És szeretném kiemelni, hogy ez az érzés nem más, mint a kifejezés, amellyel a mondatot mondjuk, vagy valami hasonló ahhoz.

Kanyarodjunk vissza a kérdésünkhöz: „Mi a gondolat tárgya?” (például amikor azt mondjuk, hogy „a King’s College lángokban áll”).

Így feltéve, a kérdés máris számos zavar kifejeződése lesz. Ezt mutatja a puszta tény, hogy csaknem úgy hangzik, mint egy fizikai kérdés; mint ha azt kérdeznénk, hogy „Mik az anyag végső alkotórészei?” (Ez egy tipikusan metafizikai kérdés, amelynek ismérve az, hogy a szavak grammatikájára vonatkozó zavarodottságunkat egy tudományos kérdés formájában fejezzük ki.)

A kérdésünk egyik forrása az „azt gondolom, hogy x” kijelentésfüggvény kétféle használata. Azt szoktuk mondani, hogy „azt gondolom, hogy ez és ez fog történni” vagy „hogy ennek és ennek az esete áll fenn”, de másfelől „ugyanarra a dologra gondolok, mint ő”; és azt is mondjuk, hogy „várom őt”, de ugyanakkor „várom, hogy megérkezzen”. Vesd össze: „várom őt” és „lelövöm őt”.

[1] A Magyar fordítással ellentétben, az angolban – és a németben is – a két kifejezés valóban hasonló formát ölt: „to say something”, „to mean something”. A to mean – németül: meinen – igével, illetve az abból képzett főnévvel kapcsolatos fordítási nehézségekről lásd a Fordítói utószót.

p.34

Helyes-e tehát azt mondani, hogy mivel minden nyíl alatt érthetjük az ellenkezőjét is, egyik nyíl sem lehet az, amit a kimondott alatt értünk? – Tegyük fel, hogy egymás alatti nyilak oszlopával írjuk le a mondás és a kimondott alatt értett dolog sémáját.

Ahhoz, hogy ez a séma egyáltalán hasznunkra legyen, meg kell mutatnia, hogy a három szint közül melyik a kimondott alatt értett szintje. Készíthetek például egy három szintből álló sémát, amely szintek közül mindig az alsó lesz a kimondott alatt értett szintje. De használj olyan modellt vagy sémát, amilyet csak akarsz, mindig lesz egy legalsó szint, amelynek nincs értelmezése. Ebben az esetben azt mondani, hogy minden nyilat tovább lehet értelmezni, csupán azt jelentené, hogy mindig tudok olyan modellt készíteni a mondásra és a kimondott alatt valamit értésre, amely egyel több szintből áll, mint az éppen használt modell.

Fogalmazzunk így: - az ember azt szeretné mondani, hogy „minden jel értelmezhető; de amit a jel alatt értünk, az nem lehet értelmezhető. Ez az utolsó értelmezés.” Felteszem, hogy a kimondott alatt valamit értést a kimondást kísérő folyamatként képzeled el, amely lefordítható egy további jelre, és ennyiben ekvivalens azzal. Következésképp még mindig tartozol annak a megkülönböztető jegynek a megadásával, amely egy jelet elválaszt attól, amit a jel alatt értünk. Ha ezt például úgy akarod megadni, hogy amit a jel alatt értünk, az az a nyíl, amelyet elképzelsz, ellenben azokkal, amelyeket lerajzolsz vagy más módon létrehozol, akkor ezzel azt mondod, hogy egyetlen további nyilat sem fogsz az elképzelt nyíl értelmezésének nevezni.

Mindez világosabbá válik, ha szemügyre vesszük, hogy mi történik valójában, amikor mondunk valamit és azt komolyan is gondoljuk. – Kérdezzük meg magunktól: Ha azt mondjuk valakinek, hogy „örülnék, ha tudnánk találkozni” és ezt komolyan gondoljuk, akkor vajon ezzel párhuzamosan lezajlik egy tudati folyamat, amely maga is lefordítható lenne kimondott szavakra? Ez szinte soha nincs így.

De képzeljünk el egy esetet, amikor mégis ez történik. Tegyük fel, hogy valamennyi hangosan kimondott, magyar mondatomat egy magamban elmondott, német mondattal szoktam kísérni. Ha most a néma mondatot, ilyen vagy olyan okból, úgy fogod fel, mint amit a hangosan kimondott mondat alatt értesz, akkor a mondás folyamatát kísérő, a kimondott alatt valamit értés folyamata maga is lefordítható lenne külső jelekre. Vagy mielőtt hangosan kimondanánk egy mondatot, mintegy félhangosan elmondjuk magunknak azt, amit alatta értünk (bármi legyen is az).