p.35

A kívánt esethez legalábbis hasonló helyzet állna fenn, ha amikor mondunk valamit, képként látnánk magunk előtt azt, amit értünk alatta; és a kép megegyezne vagy nem egyezne meg azzal, amit mondunk. Ilyen és hasonló esetek léteznek, de korántsem ez az, ami rendszerint történik, amikor mondunk valamit, és úgy is gondoljuk, vagy mást gondolunk. Persze vannak tényleges esetek, amelyekben az, amit a kimondott alatt valamit értésnek nevezünk, egy meghatározott, tudatos folyamat, amely a nyelvi kifejezést kíséri, megelőzi vagy követi, és maga is valamiféle nyelvi kifejezés vagy lefordítható arra. Tipikus példa erre a színpadon, félhangosan mondott szöveg.

De ami arra csábít, hogy amit a mondataink alatt értünk, azt lényegében egy az eddigiek során leírt folyamatként gondoljuk el, az nem más, mint az alábbi kifejezésformák közötti hasonlóság:

                    „valamit mondani”
                    „valami alatt valamit érteni”,

amely mintha két párhuzamos folyamatra utalna.[1]

A szavaink kimondását kísérő folyamat – amelyet „a szavaink komolyan gondolása folyamatának” nevezhetnénk – például az intonáció, amellyel kiejtjük a szavakat; vagy egy hasonló folyamat, mint az arckifejezéseink játéka. Ezek nem úgy kísérik a kiejtett szavakat, ahogy egy német mondat kísér egy angol mondatot, vagy egy leírt mondat egy kimondott mondatot; hanem sokkal inkább abban az értelemben, ahogy egy dal dallama kíséri annak szövegét. A dallam annak az „érzésnek” felel meg, amellyel a mondatot mondjuk. És szeretném kiemelni, hogy ez az érzés nem más, mint a kifejezés, amellyel a mondatot mondjuk, vagy valami hasonló ahhoz.

Kanyarodjunk vissza a kérdésünkhöz: „Mi a gondolat tárgya?” (például amikor azt mondjuk, hogy „a King’s College lángokban áll”).

Így feltéve, a kérdés máris számos zavar kifejeződése lesz. Ezt mutatja a puszta tény, hogy csaknem úgy hangzik, mint egy fizikai kérdés; mint ha azt kérdeznénk, hogy „Mik az anyag végső alkotórészei?” (Ez egy tipikusan metafizikai kérdés, amelynek ismérve az, hogy a szavak grammatikájára vonatkozó zavarodottságunkat egy tudományos kérdés formájában fejezzük ki.)

A kérdésünk egyik forrása az „azt gondolom, hogy x” kijelentésfüggvény kétféle használata. Azt szoktuk mondani, hogy „azt gondolom, hogy ez és ez fog történni” vagy „hogy ennek és ennek az esete áll fenn”, de másfelől „ugyanarra a dologra gondolok, mint ő”; és azt is mondjuk, hogy „várom őt”, de ugyanakkor „várom, hogy megérkezzen”. Vesd össze: „várom őt” és „lelövöm őt”.

[1] A Magyar fordítással ellentétben, az angolban – és a németben is – a két kifejezés valóban hasonló formát ölt: „to say something”, „to mean something”. A to mean – németül: meinen – igével, illetve az abból képzett főnévvel kapcsolatos fordítási nehézségekről lásd a Fordítói utószót.

p.34

Helyes-e tehát azt mondani, hogy mivel minden nyíl alatt érthetjük az ellenkezőjét is, egyik nyíl sem lehet az, amit a kimondott alatt értünk? – Tegyük fel, hogy egymás alatti nyilak oszlopával írjuk le a mondás és a kimondott alatt értett dolog sémáját.

Ahhoz, hogy ez a séma egyáltalán hasznunkra legyen, meg kell mutatnia, hogy a három szint közül melyik a kimondott alatt értett szintje. Készíthetek például egy három szintből álló sémát, amely szintek közül mindig az alsó lesz a kimondott alatt értett szintje. De használj olyan modellt vagy sémát, amilyet csak akarsz, mindig lesz egy legalsó szint, amelynek nincs értelmezése. Ebben az esetben azt mondani, hogy minden nyilat tovább lehet értelmezni, csupán azt jelentené, hogy mindig tudok olyan modellt készíteni a mondásra és a kimondott alatt valamit értésre, amely egyel több szintből áll, mint az éppen használt modell.

Fogalmazzunk így: - az ember azt szeretné mondani, hogy „minden jel értelmezhető; de amit a jel alatt értünk, az nem lehet értelmezhető. Ez az utolsó értelmezés.” Felteszem, hogy a kimondott alatt valamit értést a kimondást kísérő folyamatként képzeled el, amely lefordítható egy további jelre, és ennyiben ekvivalens azzal. Következésképp még mindig tartozol annak a megkülönböztető jegynek a megadásával, amely egy jelet elválaszt attól, amit a jel alatt értünk. Ha ezt például úgy akarod megadni, hogy amit a jel alatt értünk, az az a nyíl, amelyet elképzelsz, ellenben azokkal, amelyeket lerajzolsz vagy más módon létrehozol, akkor ezzel azt mondod, hogy egyetlen további nyilat sem fogsz az elképzelt nyíl értelmezésének nevezni.

Mindez világosabbá válik, ha szemügyre vesszük, hogy mi történik valójában, amikor mondunk valamit és azt komolyan is gondoljuk. – Kérdezzük meg magunktól: Ha azt mondjuk valakinek, hogy „örülnék, ha tudnánk találkozni” és ezt komolyan gondoljuk, akkor vajon ezzel párhuzamosan lezajlik egy tudati folyamat, amely maga is lefordítható lenne kimondott szavakra? Ez szinte soha nincs így.

De képzeljünk el egy esetet, amikor mégis ez történik. Tegyük fel, hogy valamennyi hangosan kimondott, magyar mondatomat egy magamban elmondott, német mondattal szoktam kísérni. Ha most a néma mondatot, ilyen vagy olyan okból, úgy fogod fel, mint amit a hangosan kimondott mondat alatt értesz, akkor a mondás folyamatát kísérő, a kimondott alatt valamit értés folyamata maga is lefordítható lenne külső jelekre. Vagy mielőtt hangosan kimondanánk egy mondatot, mintegy félhangosan elmondjuk magunknak azt, amit alatta értünk (bármi legyen is az).

p.33

Lehet, hogy megpróbáltad lemásolni, de nem jártál sikerrel; vagy lehet, hogy teljesen más szándékkal rajzoltál egy ellipszist, ami véletlenül a hasonlóra sikerült, mint az, amelyiket le kellett volna másolnod. Mit csinálsz, amikor megpróbálod lemásolni az ellipszist? Nos, ránézel, rajzolsz valamit egy papírlapra, talán megméred, amit rajzoltál, esetleg káromkodsz, ha azt látod, hogy nem hasonlít a modellre; de az is lehet, hogy azt mondod, hogy „le fogom másolni ezt az ellipszist”, de csak rajzolsz egy hasonlót. Egymással családi hasonlóságban álló cselekedetek és szavak végtelen sokféleségét nevezzük úgy, hogy „lemásolni próbálni”.

Tegyük fel, hogy ezt mondjuk: „hogy egy kép egy bizonyos tárgy képe, az abban áll, hogy egy bizonyos módon abból a tárgyból származtatjuk.” Könnyen leírhatjuk, hogy miket nevezünk egy kép valamely tárgyból való származtatásának (hozzávetőlegesen szólva, vetítése folyamatnak). De különösen nehezünkre esik elismerni, hogy ezen folyamatok bármelyike az lenne, amit „szándékos leképezés”-nek nevezünk. Ugyanis bármilyen vetítési folyamatot (cselekvést) írunk is le, ezt a vetítést mindig újra lehet értelmezni. Következésképp – akarnánk mondani – egy efféle folyamat soha nem lehet maga a szándék. Mert a vetítési folyamat újraértelmezésénél mindig kiderülhet, hogy éppen az ellenkező szándékról van szó. Képzeld el az alábbi esetet: valakinek azt az utasítást adjuk, hogy sétáljon egy bizonyos irányba, azzal, hogy arra mutatunk, vagy rajzolunk egy nyilat, ami arra mutat. Tegyük fel, hogy a nyilak rajzolása az a nyelv, amelyen ilyen utasításokat általában adni szoktunk. Vajon nem lehetne egy ilyen utasítást úgy értelmezni, hogy az utasított a nyíllal ellentétes irányba induljon el? Ez nyilvánvalóan kivitelezhető lenne úgy, hogy hozzáadunk a nyílhoz néhány szimbólumot, amelyeket „egy értelmezés”-nek nevezhetünk. Könnyen elképzelhetünk egy olyan helyzetet, amelyben, például megtévesztés céljából, megállapodunk valakivel, hogy a szokásos értelmével ellentétesen hajtson végre egy utasítást. A szimbólum, amely az eredeti nyíl értelmezését adja, lehet például egy másik nyíl. Amikor így vagy úgy értelmezünk egy szimbólumot, akkor az értelmezés mindig egy a régi szimbólumhoz adott, új szimbólum.

Mondhatjuk mármost, hogy minden egyes alkalommal, amikor valakinek egy nyíl felmutatásával adunk utasítást, és ezt nem „mechanikusan” (gondolkodás nélkül) tesszük, akkor ezt vagy azt értjük a nyíl alatt. És a valami alatt valamit értés eme folyamata, bármi legyen is az, leképezhető egy másik nyíllal (amely az eredetivel megegyező vagy ellentétes értelemben mutat). A „valami alatt valamit értés és a mondás”-ról alkotott képünk lényegéhez tartozik, hogy a két folyamat végbemenését különböző szférákban képzeljük el.

p.32

Miért ne mondhatnám azt, hogy „azt a tényt hiszem, hogy az egyetem lángokban áll”? Ez csupán egy esetlen megfogalmazása annak, hogy „azt hiszem, hogy az egyetem lángokban áll.” Azt mondani, hogy „nem a tényt hisszük”, maga is egy zavar eredménye. Azt gondoljuk, hogy valami ilyesmit mondunk: „nem a cukornádat esszük, hanem a cukrot”, „Nem Smith úr lóg a galériában, hanem a képe.”

A következő lépés, amelyet hajlamosak vagyunk megtenni, az a gondolat, hogy gondolkodásunk tárgya nem a tény, hanem a tény árnyéka. Ezt az árnyékot különféle nevekkel illették, például, „kijelentés” vagy „a mondat értelme”.

De ez nem oszlatja el a nehézségünket. Ugyanis a kérdés most a következő: „Hogy lehet valami egy olyan tény árnyéka, amely nem létezik?”

Másképp is kifejezhetem a problémánkat, ha azt mondom, hogy „Honnan tudhatjuk, hogy az árnyék minek az árnyéka?” – Az árnyék valamiféle portré; következésképp úgy is megfogalmazhatom a problémánkat, hogy „Mitől lesz egy portré N. úr portréja?” A válasz, amely elsőre adhatja magát, az, hogy „a portré és N. úr közötti hasonlóság.” Ez a válasz valójában azt mutatja meg, hogy mire gondoltunk, amikor egy tény árnyékáról beszéltünk. Ugyanakkor világos, hogy a portréról alkotott képzetünket nem a hasonlóság konstituálja; ugyanis ennek a képzetnek a lényegéhez tartozik, hogy lehessen jó és rossz portréról beszélni. Más szóval az árnyék számára lényegi, hogy képes legyen úgy leképezni dolgokat, ahogy azok valójában nincsenek.

A „Mitől lesz egy portré valaki portréja?” kérdésre adható egyik kézenfekvő és helyes válasz az, hogy a szándék. De ha látni akarjuk, hogy mit is jelent „ezt valaki portréjának szánni”, akkor nézzük meg, hogy mi történik valójában, amikor ez a szándékunk. Emlékezz rá, amikor arról beszéltünk, hogy mi történik, amikor négy és fél öt között várok valakit. Egy képet (például a festő részéről) valaki portréjának szánni se nem egy konkrét tudatállapot, se nem egy konkrét mentális folyamat. De cselekvések és tudatállapotok számos kombinációját nevezzük úgy, hogy „…-nek szánni”. Lehet, hogy valaki azt a feladatot kapta, hogy fesse meg N portréját, majd leült N-nel szemben, és olyan mozdulatokat végzett, amelyeket így nevezünk: „N arcának lemásolása”. Ennek azt lehet ellene vetni, hogy a másolás lényege a másolás szándéka. Erre azt felelném, hogy számos különböző folyamatot nevezünk „valami lemásolásá”-nak. Végy egy példát. Rajzolok egy ellipszist egy lapra, és megkérlek, hogy másold le. Mi jellemzi a másolás folyamatát? Az ugyanis világos, hogy nem a tény, hogy egy hasonló ellipszist rajzolsz.

p.31

Azért mondom ezt, mert néha majdnem úgy tűnik, mintha a nehézség annak felidézésében állna, hogy pontosan mi történt, amikor valamit gondoltunk – az introspekció nehézsége, vagy valami hasonló; jóllehet a nehézség valójában akkor jelentkezik, amikor egy félrevezető kifejezésforma médiumán keresztül vesszük szemügyre a tényeket.

„Hogy gondolhatjuk azt, aminek az esete nem áll fenn? Ha azt gondolom, hogy a King’s College lángokban áll, jóllehet valójában nem áll lángokban, akkor a King’s College lángokban állásának ténye nem létezik. Akkor hogy gondolhatom? Hogy akaszthatjuk fel a tolvajt, aki nem létezik?” Válaszunkat az alábbi formában fogalmazhatnánk meg: „ha nem létezik, akkor nem akaszthatom fel; de attól, hogy nem létezik, még kereshetem.”

Itt a „gondolkodás tárgya” és a „tény” főnevek, valamint a „létezik” szó különböző jelentései vezetnek félre minket.

A tényről mint „tárgyak komplexumá”-ról való beszéd ebből a zavarból ered (vö. Logikai-filozófia értekezés). Tegyük fel, hogy ezt kérdezzük: „Hogy képzelhetjük el azt, ami nem létezik?” A válasz látszólag ez: „amikor ezt tesszük, akkor létező elemek nem-létező kombinációját képzeljük el.” Kentaurok nem léteznek, de az ember feje, törzse és karjai, valamint a ló lábai igen. „De vajon nem tudunk elképzelni egy tárgyat, amely gyökeresen más, mint bármi, ami létezik?” – Hajlamosak vagyunk azt felelni, hogy „nem; az elemeknek, az individuumoknak létezniük kell. Ha a pirosság, a kerekség vagy az édesség nem léteznének, akkor nem is tudnánk őket elképzelni.”

De mit értesz az alatt, hogy „a pirosság létezik”? Az órám létezik, ha valaki nem szedte darabokra, ha nem pusztította el. Mit neveznénk „a pirosság elpusztításá”-nak? Persze érthetjük alatta azt, hogy elpusztítunk minden piros tárgyat; de ez lehetetlenné tenné, hogy elképzeljünk egy piros tárgyat? Tegyük fel, hogy erre valaki ezt feleli: „De nyilvánvalóan léteznie kellett piros tárgyaknak, és neked látnod kellett azokat, ha képes vagy elgondolni őket.” – De honnan tudod, hogy ez így van? Tegyük fel, hogy azt mondom, hogy „a szemgolyódra gyakorolt nyomás piros képet eredményez.” Nem lehetséges, hogy így ismerkedtél meg a pirossal? És miért ne lehetne, hogy csupán elképzeltél egy piros foltot? (Az itt érzett nehézséget egy későbbi alkalommal kell megvitatnunk.)

Most hajlamosak lehetünk ezt mondani: „mivel a tény, amely igazzá tenné a gondolatunkat, nem mindig létezik, nem a tényt gondoljuk.” De ez csupán attól függ, hogy hogy akarom használni a „tény” szót.

p.30

Hogy melyik kifejezésformát részesíti előnyben, illetve, hogy van-e egyáltalán ilyen preferenciája, az gyakran gondolkodásának általános, mélyen gyökerező hajlamaitól függ.

(Vajon azt kell mondanunk, hogy vannak esetek, amelyekben valaki megvet valakit, de nem tud róla; vagy inkább úgy kellene leírnunk ezeket az eseteket, mint amelyekben az egyik fél nem megveti a másikat, hanem az irányában tanúsított, akaratlan viselkedése – a hangnem, amelyen beszél vele stb. –, általában a megvetéssel jár együtt? Mindkét kifejezésforma helyes; de az elme különböző hajlamairól tanúskodhatnak.)

Térjünk vissza a „kívánni”, „számítani valamire”, „vágyakozni valamire” stb. kifejezések grammatikájának vizsgálatához, és vegyük szemügyre azt a rendkívüli fontosságú esetet, amelyben az „azt kívánom, hogy ez és ez történjen” kifejezés egy tudatfolyamat közvetlen leírása. Vagyis azt az esetet, amelyben a „Biztos vagy benne, hogy ez az, amit kívánsz?” kérdésre hajlamosak lennénk azt felelni, hogy „csak tudom, hogy mit kívánok.” Most vesd össze ezt a választ azzal, amit a legtöbben a „Tudod az ábécét?” kérdésre adnánk. Vajon a határozott, igenlő válasz hasonló értelemmel bír, mint a fenti kijelentés? Bizonyos értelemben mindkét kijelentés félresepri a kérdést. De az előbbi nem azt akarja mondani, hogy „csak tudok egy ennyire egyszerű dolgot”, hanem inkább ezt: „a kérdés, amelyet feltettél, értelmetlen.” Azt mondhatjuk: ebben az esetben a kérdés félreseprésének hibás módszerét alkalmazzuk. A „természetesen tudom” kifejezés itt helyettesíthető a „természetesen nincs kétség felőle” kifejezéssel, amely úgy értelmezhető, mint „ebben az esetben értelmetlen kételyről beszélni.” Ebben az értelemben a „természetesen tudom, hogy mit kívánok” válasz értelmezhető grammatikai kijelentésként.

Hasonló a helyzet, ha azt kérdezzük, hogy „Van ennek a szobának hossza?”, és valaki azt feleli, hogy „természetesen van.” Azt is felelhette volna, hogy „Ne kérdezz értelmetlenséget.” Másfelől az „a szobának van hossza” használható grammatikai kijelentésként. Ebben az esetben a kijelentés azt mondja, hogy az „a szoba … méter hosszú” formájú mondat értelmes.

A „kívánni”, „gondolkodni” stb. kifejezések azon értelme, amelyet éppen vizsgálunk, számos filozófiai nehézséggel összekapcsolódik. Ezek mind összefoglalhatók az alábbi kérdésben: „Hogy gondolhatjuk azt, aminek az esete nem áll fenn?”

Ez a filozófiai kérdések egy gyönyörű példája. Azt kérdezi, hogy „Hogyan tudjuk…?”, és bár ez zavarodottsággal tölt el minket, mégis be kell vallanunk, hogy mi sem könnyebb, mint azt gondolni, aminek az esete nem áll fenn. Úgy értem, ez ismét megmutatja, hogy a nehézség, amelyben magunkat találjuk, nem abból ered, hogy képtelenek vagyunk elképzelni, miként gondolunk valamit; ahogy az idő mérésével kapcsolatos filozófiai nehézség sem abból eredt, hogy képtelenek voltunk elképzelni, hogy ténylegesen miként mérjük az időt.

p.29

Vagy mondhatjuk azt, hogy nincsenek tisztában a „felfedezés” szó különböző jelentéseivel, amikor az egyik esetben az ötszög szerkesztésének felfedezéséről beszélünk, a másikban pedig a Déli-sark felfedezéséről.

Amikor különbséget tettünk a „vágyakozás”, „félelem”, „várakozás” stb. szavak tranzitív és intranzitív használata között, azt mondtuk, hogy valaki megpróbálhatja elsimítani a nehézségeinket az alábbi állítással: „a két eset közötti különbség egyszerűen az, hogy az egyik esetben tudjuk, hogy mire vágyakozunk, a másikban pedig nem.” Azt gondolom, hogy aki ilyet állít, az nyilvánvalóan nem látja, hogy a különbség, amelyet magyarázatával ki akart küszöbölni, újra feltűnik, amikor alapos vizsgálat alá vetjük a „tudni” szót, a fenti két esetben. Az „a különbség egyszerűen az …” kifejezés azt a látszatot kelti, mintha elvégeztük volna az eset analízisét, melynek során egy egyszerű elemzésre bukkantunk; mint amikor rámutatunk, hogy két teljesen eltérő nevű anyag összetételét tekintve alig különbözik.

Azt mondtuk, hogy ebben az esetben mindkét kifejezést használhatjuk: „vágyakozást érzünk (ahol a „vágyakozás”-t intranzitív módon használjuk)”, és „vágyakozást érzünk valamire, és nem tudjuk, hogy mire vágyakozunk.” Különösnek tűnhet azt mondani, hogy két, egymásnak ellentmondani látszó kifejezés bármelyikét helyesen használhatjuk; de az ilyen esetek meglehetősen gyakoriak.

Ennek megvilágítására használjuk az alábbi példát. Azt szoktuk mondani, hogy az x² = −1 egyenlet megoldása ±√−1. Volt idő, amikor azt mondták, hogy ennek az egyenletnek nincs megoldása. Akár egyetértésben van ez az állítás az előbbivel, amelyik megadta az egyenlet megoldásait, akár nincs, annak számosságával bizonyosan nem rendelkezik. De könnyedén felruházhatjuk ezzel a számossággal, ha azt mondjuk, hogy az x² + ax + b = 0 egyenletnek nincs megoldása, hanem α távolságra van a legközelebbi megoldástól, amely β. Hasonlóképpen mondhatjuk azt, hogy „egy egyenes mindig metszi a kört; néha valós, néha pedig komplex pontokban”, vagy azt, hogy „egy egyenes vagy metszi a kört, vagy nem metszi, és α távolságra van tőle, hogy metssze.” Ez a két állítás pontosan ugyanazt jelenti. Attól függően lesz az egyik vagy a másik kielégítőbb, hogy miként akar valaki a dologra tekinteni. Elképzelhető, hogy a metszés és nem metszés közötti különbséget szeretné a lehető legjelentéktelenebbnek ábrázolni. De az is lehet, hogy ki akarja hangsúlyozni; és bármelyik hajlamot igazolhatják, mondjuk, az ő éppen aktuális, gyakorlati céljai. De ez semmiképp sem lehet oka annak, hogy az egyik kifejezésformát előnyben részesíti a másikkal szemben.

p.28

De ne feledkezzünk meg róla, hogy egy szónak nincs valami tőlünk független erő által ráruházott jelentése, amely lehetővé tenne egyféle tudományos vizsgálatot, hogy kiderítsük, mit jelent valójában a szó. A szó azzal a jelentéssel bír, amit valaki adott neki.

Vannak szavak, amelyek számos, világosan definiált jelentéssel rendelkeznek. Ezeket a jelentéseket könnyű jegyzékbe szedni. És vannak szavak, amelyekről azt mondhatjuk, hogy ezer különféle módon használjuk őket, amely módok fokozatosan olvadnak össze egymással. Nem csoda, hogy nem tudjuk szigorú szabályok jegyzékébe szedni a használatukat.

Helytelen azt mondani, hogy a filozófiában – hétköznapi nyelvünkkel szemben – egy ideális nyelvvel foglalkozunk. Ez ugyanis azt a hatást kelti, mintha azt gondolnánk, hogy képesek vagyunk javítani a hétköznapi nyelven. De a hétköznapi nyelv rendben van. Amikor „ideális nyelveket” találunk ki, akkor ezt nem azért tesszük, hogy a hétköznapi nyelvünk helyére állítsuk őket; hanem csupán azért, hogy kiküszöböljük a zavart, amit az a gondolat okozott valaki fejében, hogy megragadta egy hétköznapi szó egzakt használatát. Továbbá ezért nem pusztán abban áll a módszerünk, hogy felsoroljuk a szavak tényleges használatát, hanem szándékosan kitalálunk új használatokat, némelyiket éppen abszurd jellege miatt.

Amikor azt mondjuk, hogy a módszerünk segítségével arra törekszünk, hogy bizonyos analógiák félrevezető hatását közömbösítsük, akkor fontos, hogy megértsd, hogy a félrevezető analógia elgondolása egyáltalán nem élesen definiált. Nem lehet éles határvonalat húzni azon esetek köré, amikor azt mondhatjuk, hogy valakit egy analógia vezetett félre. Kifejezések analógiás mintákra konstruált használata gyakran egymástól távol eső esetek közötti analógiákat hangsúlyoz. És ezáltal ezek a kifejezések rendkívül hasznosnak bizonyulhatnak. A legtöbb esetben lehetetlen rámutatni arra a pontra, ahol egy analógia elkezd tévútra terelni minket. Minden egyes jelölés egy bizonyos nézőpontot emel ki. Ha például a vizsgálódásainkat „filozófiá”-nak nevezzük, akkor ez a cím egyrészről megfelelőnek tűnik, másrészről viszont bizonyosan félrevezetett egyeseket. (Azt mondhatnánk, hogy amivel foglalkozunk, az az egyik örököse annak, amit valaha „filozófiá”-nak hívtak.) Különösen azokban az esetekben kívánjuk valakiről azt mondani, hogy félrevezette egy kifejezésforma, amely esetekben ezt állítanánk valakiről: „nem mondaná ezt, ha tisztában lenne az ezen és ezen szavak grammatikája közötti különbséggel, vagy ha tudomása lenne erről a másik kifejezési lehetőségről” és így tovább. Így mondhatjuk néhány filozofáló matematikusról, hogy nyilvánvalóan nincsenek tisztában a „bizonyítás” szó számos különböző használata közötti különbségekkel; illetve hogy nincsenek tisztában a „fajta” szó használatai közötti különbségekkel, amikor úgy beszélnek számfajtákról és bizonyításfajtákról, mintha a „fajta” szó itt ugyanazt jelentené, amit az „almafajták” kontextusában.

p.27

Itt még világosabb az eset, hiszen a vizsgálódás azzal kezdődik, hogy az ifjú egy példát ad az egzakt definícióra, majd arra kérik, hogy ennek mintájára adja meg a „tudás” definícióját. Abból ahogy a probléma megfogalmazódik, úgy tűnik, mintha valami baj lenne a „tudás” szó hétköznapi használatával. Úgy tűnik, nem tudjuk, mit jelent, és ebből következőleg esetleg nincs is jogunk használni. Így kéne felelnünk: „a »tudás« szónak nincs egy, egzakt használata; de számos ilyen használatot kitalálhatunk, amelyek majd többé-kevésbé egybeesnek azokkal a módokkal, ahogyan a szót ténylegesen használjuk.”

A filozófiailag összezavarodott ember törvényt lát a szó használatában, és amikor következetesen próbálja alkalmazni azt, olyan esetekbe ütközik, ahol a törvény paradox eredményhez vezet. Egy efféle zavar tárgyalása nagyon gyakran a következőképpen zajlik: Először is megfogalmazódik a kérdés, hogy „Mi az idő?” Ez a kérdés azt a látszatot kelti, hogy amit keresünk, az egy definíció. Tévesen azt gondoljuk, hogy a definíció az, ami orvosolni fogja a bajt (ahogy a gyomorrontás bizonyos fázisaiban olyan éhséget érzünk, amelyet nem lehet evéssel csillapítani). A kérdésre ezután egy rossz definíció formájában érkezik válasz; mondjuk: „az idő az égitestek mozgása.” A következő lépés annak belátása, hogy a definíció nem kielégítő. De ez csupán annyit jelent, hogy az „idő” szót nem használjuk szinonim módon az „égitestek mozgása” kifejezéssel. De azáltal, hogy az első definíciót rossznak bélyegeztük, most kísértést érzünk, hogy azt gondoljuk, egy másikkal – a helyes definícióval – kell lecserélnünk.

Vesd össze ezt a szám definíciójával. Itt az a magyarázat, hogy a szám azonos a számnévvel, kielégíti a definíció iránti, kezdeti vágyakozásunkat. És meglehetősen nehéz nem feltenni a kérdést: „Ha nem a számnév, akkor mégis mi?”

A filozófia – ahogy mi használjuk a szót – a kifejezésformák által ránk gyakorolt bűvölet elleni küzdelem.

Azt akarom, hogy emlékezz: a szavak azzal a jelentéssel bírnak, amit nekik adtunk; és magyarázatokkal adunk nekik jelentést. Lehet, hogy én adtam egy definíciót a szóra, és annak megfelelően használtam; vagy lehet, hogy azok magyarázták el nekem a szót, akik megtanítottak a használatára. Vagy érthetjük egy szó magyarázata alatt azt a magyarázatot, amelyet készek vagyunk megadni, ha valaki kéri. Legalábbis abban az esetben, ha egyáltalán készek vagyunk bármiféle magyarázatot adni; az esetek többségében, ugyanis nem vagyunk. Ebben az értelemben tehát sok szónak nincs szigorú jelentése. De ez nem hiányosság. Azt gondolni, hogy hiányosság, olyan lenne, mint azt mondani, hogy az olvasólámpám fénye nem igaz fény, mert nincs éles határa. A filozófusok nagyon gyakran beszélnek szavak jelentésének vizsgálatáról, elemzéséről.

p.26

A válasz nem más, mint hogy a zavarok, amelyek kiküszöbölésére törekszünk, mindig éppen ebből a nyelvhez való hozzáállásból fakadnak.

Vegyük példaként a „Mi az idő?” kérdést, ahogy azt Szent Ágoston és mások tették fel. Első ránézésre ez a kérdés egy definícióra irányul, de itt egyből felmerül a kérdés: „Mit nyerünk egy definícióval, ha úgyis csak más, definiálatlan terminusokhoz vezet?” És miért kéne, hogy az idő definíciójának hiánya zavarba ejtsen bennünket, a „szék” definíciójáé pedig nem? Miért ne ejtsen zavarba valamennyi eset, amelyben nem rendelkezünk definícióval? A definíció gyakran világossá teszi egy szó grammatikáját. És valójában az „idő” szó grammatikája az, ami zavarba ejt minket. Pusztán ennek a zavarodottságnak adunk hangot, amikor egy némileg félrevezető kérdést fogalmazunk meg – vagyis a „Mi a …?” kérdést. Ez a kérdés a tisztánlátás hiányának, a mentális feszélyezettségnek a kifejeződése, amely a gyerekek által oly gyakran feltett „Miért?” kérdéshez hasonlít. Ez utóbbi is a mentális feszélyezettség kifejezése, amely nem feltétlenül egy okra vagy egy indokra irányul. (Hertz: A mechanika elvei.) Az „idő” szó grammatikájával kapcsolatos zavar abból ered, amit az ebben a grammatikában fellelhető látszólagos ellentmondásoknak nevezhetünk.

Egy efféle „ellentmondás” ejtette zavarba Szent Ágostont, amikor a következőképpen érvelt: Miként lehetséges, hogy megmérjük az időt? A múlt azért nem mérhető, mert már elmúlt; a jövő pedig azért nem mérhető, mert még nem jött el. A jelen pedig azért nem mérhető, mert nincs kiterjedése.

Az itt felmerülni látszó ellentmondást egy szó – jelen esetben a „mérés” – két, különböző használata közötti összeütközésnek nevezhetnénk. Ágoston, mondhatnánk, egy hossz megmérésének folyamatára gondol: mondjuk egy előttünk elhaladó futószalagon elhelyezkedő, két jel közötti távolságra, amely szalagnak mindig csak egy apró szeletét (a jelent) látjuk magunk előtt. A zavar feloldása abban fog állni, hogy azt, amit „mérés” alatt értünk (a „mérés” szó grammatikáját), amikor a szót egy futószalagon kimért távolságra használjuk, összevetjük azzal, amikor a szót az időre alkalmazzuk. A probléma egyszerűnek tűnhet, de rendkívüli nehézsége a nyelvünkben, két hasonló struktúra között fennálló analógia által ránk gyakorolt bűvöletből ered. (Itt segít, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a gyermek számára néha csaknem lehetetlen elhinni, hogy egy szó két jelentéssel is bírhat.)

Világos, hogy az idő fogalmának fenti problémája egy szigorú szabályok formájában megadott válaszra vár. A zavar a szabályokra vonatkozik. Vegyünk egy másik példát: a szókratészi „Mi a tudás?” kérdését.

p.25

Ha az orvostudomány egy meghatározott bacilus által okozott gyulladást anginának nevez, és egy konkrét esetben azt kérdezzük, „Miért mondod, hogy ez az ember anginában szenved?”, akkor a válasz, mely szerint „ezt és ezt a bacilust mutattam ki a vérében”, az angina kritériumát adja meg, vagy azt, amit az angina meghatározó kritériumának nevezhetünk. Ellenben ha azt a választ kapnánk, hogy „be van gyulladva a torka”, akkor ez az angina egyik tünetét adhatja meg. „Tünet”-nek nevezem azt a jelenséget, amely tapasztalataink szerint, így vagy úgy, egybeesik azzal a jelenséggel, amely a meghatározó kritériumunk. Eképp azt mondani, hogy „valaki akkor szenved anginában, ha ezt a bacilust mutatják ki nála”, tautológia, vagy az „angina” definíciójának kötetlen kifejezése. De azt mondani, hogy „valaki akkor szenved anginában, ha torokgyulladása van”, egy hipotézis felállítása.

Ha a gyakorlatban megkérdeznék tőled, hogy melyik jelenség meghatározó kritérium, és melyik tünet, akkor az esetek nagy részében képtelen lennél válaszolni, hacsak nem egy önkényes, ad hoc döntéssel. Praktikusnak bizonyulhat valamely szót egy bizonyos jelenség meghatározó kritériumként való használatával definiálni, később mégis könnyű lesz meggyőzni minket róla, hogy egy olyan jelenséggel definiáljuk, amely az első használatunk szerint tünetnek minősült. Az orvosok anélkül használják a betegségek nevét, hogy valaha eldöntenék, mely jelenségek számítanak kritériumnak, és melyek tünetnek; és ez nem kell, hogy a tisztánlátás sajnálatos hiánya legyen. Mert emlékezz, hogy általában nem szigorú szabályok szerint használjuk a nyelvet – ahogy nem is szigorú szabályok mentén tanultuk meg. Ugyanakkor mi, a fejtegetéseink során, állandóan egy egzakt szabályok mentén folyó kalkulushoz hasonlítjuk a nyelvet.

Ez a nyelv meglehetősen egyoldalú megközelítése. A gyakorlatban nagyon ritkán használjuk a nyelvet efféle kalkulusként. Ugyanis nem csupán arról van szó, hogy a nyelvhasználat során nem gondolunk a használat szabályaira (definíciókra stb.), de amikor azt kérik tőlünk, hogy adjuk meg eme szabályokat, akkor az esetek többségében képtelenek vagyunk erre. Nem vagyunk képesek világosan körülírni az általunk használt fogalmakat; nem azért, mert nem ismerjük a valódi definíciójukat, hanem ezért, mert nincs valódi „definíciójuk”. A feltételezés, mely szerint muszáj, hogy legyen, olyan lenne, mint azt feltételezni, hogy amikor a gyerekek labdáznak, akkor mindig szigorú szabályok szerint játszanak.

Amikor a nyelvről mint egy egzakt kalkulusban használt szimbolikáról beszélünk, akkor az, ami a lelki szemeink előtt lebeg, a természettudományban és a matematikában található meg. Hétköznapi nyelvhasználatunk csak kivételes esetekben felel meg az egzaktság ezen mércéjének. Akkor mégis miért hasonlítjuk folyton szavaink használatát egzakt szabályok követéséhez a filozófiában?