Ha a gyakorlatban megkérdeznék tőled, hogy melyik jelenség meghatározó kritérium, és melyik tünet, akkor az esetek nagy részében képtelen lennél válaszolni, hacsak nem egy önkényes, ad hoc döntéssel. Praktikusnak bizonyulhat valamely szót egy bizonyos jelenség meghatározó kritériumként való használatával definiálni, később mégis könnyű lesz meggyőzni minket róla, hogy egy olyan jelenséggel definiáljuk, amely az első használatunk szerint tünetnek minősült. Az orvosok anélkül használják a betegségek nevét, hogy valaha eldöntenék, mely jelenségek számítanak kritériumnak, és melyek tünetnek; és ez nem kell, hogy a tisztánlátás sajnálatos hiánya legyen. Mert emlékezz, hogy általában nem szigorú szabályok szerint használjuk a nyelvet – ahogy nem is szigorú szabályok mentén tanultuk meg. Ugyanakkor mi, a fejtegetéseink során, állandóan egy egzakt szabályok mentén folyó kalkulushoz hasonlítjuk a nyelvet.
Ez a nyelv meglehetősen egyoldalú megközelítése. A gyakorlatban nagyon ritkán használjuk a nyelvet efféle kalkulusként. Ugyanis nem csupán arról van szó, hogy a nyelvhasználat során nem gondolunk a használat szabályaira (definíciókra stb.), de amikor azt kérik tőlünk, hogy adjuk meg eme szabályokat, akkor az esetek többségében képtelenek vagyunk erre. Nem vagyunk képesek világosan körülírni az általunk használt fogalmakat; nem azért, mert nem ismerjük a valódi definíciójukat, hanem ezért, mert nincs valódi „definíciójuk”. A feltételezés, mely szerint muszáj, hogy legyen, olyan lenne, mint azt feltételezni, hogy amikor a gyerekek labdáznak, akkor mindig szigorú szabályok szerint játszanak.
Amikor a nyelvről mint egy egzakt kalkulusban használt szimbolikáról beszélünk, akkor az, ami a lelki szemeink előtt lebeg, a természettudományban és a matematikában található meg. Hétköznapi nyelvhasználatunk csak kivételes esetekben felel meg az egzaktság ezen mércéjének. Akkor mégis miért hasonlítjuk folyton szavaink használatát egzakt szabályok követéséhez a filozófiában?
No comments:
Post a Comment