p.20

Amikor Szókratész azt kérdezi, hogy „Mi a tudás?”, a tudás egyes eseteinek felsorolását még csak előzetes válasznak sem tartja. Ha azt próbálnám kideríteni, hogy miféle dolog az aritmetika, akkor nagyon is elégedett lennék a véges, kardinális aritmetika vizsgálatával. Tekintve, hogy
(a) ez elvezetne a bonyolultabb esetekhez,
(b) egy véges kardinális aritmetika nem hiányos, nincsenek benne lyukak, amelyeket az aritmetika többi részével kell betömni.

Mi történik, amikor A 4 órától 4:30-ig várja B-t a szobájába? A „4-től 3:30-ig várni valamit” kifejezés használatának egyik értelmében bizonyosan nem egy olyan folyamatra vagy elmeállapotra utal, amely ezalatt az idő alatt zajlik, hanem egy sereg különböző tevékenységre és elmeállapotra. Például amikor B-t várom teára, akkor lehet, hogy ez történik: négy órakor a naptáramra nézek, és a „B” nevet látom a mai dátum mellett; teát főzök két személyre; egy pillanatra eltűnődöm, hogy vajon „B dohányzik?”, és előkészítek cigarettát; 4:30 körül kezdek türelmetlen lenni; elképzelem, hogy fog B kinézni, amikor belép a szobámba. Mindezt „4-től 4:30-ig B-t várni”-nak nevezzük. Ennek a folyamatnak számtalan változata van, és mi valamennyit ugyanazzal a kifejezéssel írjuk le. Ha valaki azt kérdezi, hogy mi a közös a „teára várni valakit” különböző folyamataiban, akkor a válasz az, hogy nincs egyetlen olyan vonás, amely valamennyiben közös, de számos egymást átfedő közös vonás van. A várakozás ezen esetei egy családot alkotnak; családi hasonlóságokkal bírnak, amelyek nem egyértelműen definiáltak.

A „várakozás” szónak létezik egy teljesen más használata is, mégpedig akkor, amikor egy konkrét érzetre vonatkozóan használjuk. A „kívánság”, „várakozás” és hasonló szavak efféle használata természetesen adódik. Ez a használat nyilvánvaló kapcsolatban áll a fent leírt használattal. Kétségtelen, hogy számos alkalommal, amikor az előbbi értelemben várunk valakit, egy bizonyos érzés, valamiféle feszültség követi a leírt tevékenységek némelyikét, vagy az összeset; és természetes dolog erre a feszültség-élményre a „várakozás” szót használni.

Most felmerül a kérdés: vajon ezt az érzetet „a várakozás érzeté”-nek, vagy a „B-re való várakozás érzeté”-nek kell neveznünk? Az első esetben, azt mondani, hogy a várakozás állapotában vagy, nyilvánvalóan nem írja le teljesen azt a helyzetet, amelyben ennek és ennek a bekövetkeztét várod. A második esetet sokszor, elhamarkodottan javasolják mint az „ennek és ennek a bekövetkeztét várni” kifejezés használatának magyarázatát, és akár azt is gondolhatod, hogy ezzel a magyarázattal biztos talajon vagy, hiszen minden további kérdés azzal intéződik el, hogy azt mondjuk, a várakozás érzete definiálhatatlan.

p.19

(Nem eleganciára törekszünk.) Hiszen miért is kellene, hogy az, ami közös a véges és transzfinit számokban, érdekesebb legyen számunkra, mint az, amiben különböznek? Pontosabban nem azt kellett volna mondanom, hogy „Miért kellene, hogy érdekesebb legyen számunkra?” – nem érdekesebb; és ez jellemzi a mi gondolkodásmódunkat.

Az általánosabb és a speciálisabb iránti hozzáállás a logikában összefügg a „fajta” szó használatával, amely hajlamos zavart okozni. Beszélni szoktunk számok fajtáiról, kijelentések fajtáiról, bizonyítások fajtáiról; valamint almafajtákról, papírfajtákról stb. Bizonyos értelemben olyan tulajdonságok határozzák meg a fajtát, mint az édesség, keménység stb. Más értelemben pedig a különböző fajták különböző grammatikai szerkezetek. Egy gyümölcsismerettani értekezést nevezhetünk hiányosnak, ha vannak olyan almák, amelyeket nem említ. Itt a természetbeli teljesség egy standardjával van dolgunk. De tegyük fel, hogy létezik egy játék, amely hasonlít a sakkhoz, de egyszerűbb, amennyiben nem használnak benne gyalogokat. Vajon hiányosnak kéne neveznünk ezt a játékot? És vajon a sakknál teljesebbnek kellene neveznünk egy olyan játékot, amely valamiképp tartalmazza a sakkot, de új elemeket is hozzáad? A logikában a látszólag kevésbé általános eset iránti megvetés abból az elgondolásból ered, hogy az ilyen eset hiányos. A kardinális aritmetika nem viseli a hiányosság jegyét; ahogy egy kardinális és véges aritmetika sem. (A logikai formák között nincsenek afféle finom különbségek, mint a különböző fajtájú almák ízei között.)

Ha például a „kívánás”, „gondolkodás”, „megértés”, „valamin valamit értés” szavak grammatikáját vizsgáljuk, akkor nem leszünk elégedetlenek, ha leírtuk a kívánás, gondolkodás stb. különböző eseteit. Ha valaki azt mondja, hogy „ez bizonyára nem minden, amit »kívánás«–nak hívunk”, akkor azt kell felelnünk, hogy „kétségtelenül nem, de ha akarsz, felépíthetsz bonyolultabb eseteket.” És végső soron nincs egy olyan meghatározott tulajdonságosztály, amely minden egyes kívánásra jellemző (legalábbis a szó hétköznapi használatában). Ha viszont a kívánás definícióját akarod megadni, vagyis egy éles határvonalat húzni, akkor azt tetszés szerint meghúzhatod; és ez a határvonal soha nem fog teljesen egybeesni a tényleges használattal, ugyanis ez a használat nem rendelkezik éles határokkal.

Az elgondolás, mely szerint ahhoz, hogy tisztába jöjjünk egy általános név jelentésével, meg kell találnunk a közös elemet a név valamennyi alkalmazásában, megbéklyózta a filozófiai vizsgálódást; mert nem csak eredményekre nem vezetett, de rákényszerítette a filozófust, hogy irrelevánsként elvesse a konkrét eseteket, jóllehet csak ezek segítségével érthette volna meg az általános név használatát.

p.18

(b) A szokásos kifejezésformáinkban gyökerező hajlam, hogy azt gondoljuk, hogy aki megtanult megérteni egy általános nevet, mint a „levél”, az ezáltal birtokába jutott a levél egy általános képének, a konkrét levelek egyes képei helyett. A „levél” szó elsajátítása során különböző leveleket mutattak neki; és a konkrét levelek megmutatása csupán eszköz volt arra, hogy létrejöjjön „benne” egy képzet, amelyet úgy gondolunk el, mint valamiféle általános képet. Azt mondjuk, hogy látja, mi a közös mindezekben a levelekben; és ez igaz, ha úgy értjük, hogy amikor kérdőre vonják, meg tud nevezni bizonyos jegyeket vagy tulajdonságokat, amelyekben osztoznak. De hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a levél általános képzete valami olyasmi, mint egy vizuális kép, amely azonban csak azt tartalmazza, ami minden levélben közös. (Galton-féle kompozit fénykép.) Ez megint csak összefügg azzal az elgondolással, mely szerint egy szó jelentése egy kép, vagy a szóhoz rendelt dolog. (Ez nagyjából azt jelenti, hogy úgy tekintünk a szavakra, mintha valamennyien tulajdonnevek lennének, majd pedig összekeverjük a név hordozóját a név jelentésével.)

(c) Még egyszer: az arról alkotott elképzelésünk, hogy mit történik, amikor szert teszünk a „levél”, „növény” stb. stb. általános képzetére, összefügg a mentális állapot mint egy hipotetikus mentális mechanizmus állapota, illetve a mentális állapot mint tudatállapot (fogfájás stb.) összekeverésével.

(d) Az általánosságra való törekvésünknek vagy egy további fő forrása: a tudomány módszerébe való belefeledkezés. Arra a módszerre gondolok, amelynek során a természeti jelenségek magyarázatát a lehető legkevesebb primitív, természeti törvényre redukáljuk; illetve – a matematikában – a különböző területek vizsgálatát egy általánosítás használatával egységesítjük. A filozófusok szeme előtt szüntelenül a tudomány módszere lebeg, és ellenállhatatlan csábítást éreznek, hogy a tudomány mintájára fogalmazzanak meg kérdéseket és válaszokat. Ez a hajlam a metafizika valódi forrása, és teljes sötétségben vezeti a filozófust. Azt akarom mondani, hogy a mi feladatunk soha sem lehet az, hogy valamit valami másra redukáljunk, vagy valamit megmagyarázzunk. A filozófia valóban „tisztán leíró jellegű”. (Gondolj az olyan kérdésekre, mint „Léteznek érzetadatok?”, és kérdezd ezt: Miféle módszer áll rendelkezésünkre ennek eldöntéséhez? Az introspekció?)

„Általánosságra való törekvés” helyett mondhattam volna azt is, hogy „a konkrét esettel szembeni megvető hozzáállás”. Ha például valaki megpróbálja elmagyarázni a szám fogalmát, és azt mondja, hogy ez és ez a definíció nem kielégítő vagy elnagyolt, mert mondjuk csak a véges kardinális számokra áll, akkor azt fogom felelni, hogy a puszta tény, hogy képes volt egy ilyen korlátozott definíciót adni, rendkívüli fontossággal ruházza fel azt.

p.17

– Íme a szavak használatának egy esete. A későbbiek során újra és újra fel fogom hívni a figyelmed úgynevezett „nyelvjátékok”-ra. Ezek a jelhasználat olyan módjai, amelyek egyszerűbbek, mint a meglehetősen bonyolult, hétköznapi nyelvünk jeleinek használata. A nyelvjátékok a nyelv azon formái, amelyek segítségével a gyermek elkezdi használni a szavakat. A nyelvjátékok vizsgálata a nyelv primitív formáinak, vagy primitív nyelveknek a vizsgálata. Ha az igazságnak és hamisságnak, a kijelentések valósággal való megegyezésének és meg nem egyezésének, az állítás, feltételezés, kérdés természetének problémáit akarjuk vizsgálni, akkor nagy hasznunkra válik, ha szemügyre veszünk olyan primitív nyelvi formákat, amelyekben ezen elgondolások bonyolult, gondolkodási folyamatok zavaró háttere nélkül jelennek meg. A nyelv ilyen egyszerű formáit vizsgálva a hétköznapi nyelvünket borító, mentális köd feloszlik. Világos és átlátható tevékenységeket, reakciókat látunk. Ugyanakkor viszont ezen egyszerű folyamatokban olyan nyelvi formákat ismerünk fel, amelyek nem különülnek el élesen a mi bonyolultabb formáinktól. Látjuk, hogy a primitív formákból, új formák fokozatos hozzáadásával fel tudjuk építeni a bonyolult formákat.

Ami megnehezíti, hogy a vizsgálódásnak erre az útjára lépjünk, az nem más, mint az általánosságra való törekvésünk.

Ez az általánosságra való törekvés konkrét filozófiai zavarokkal összefüggő, különböző hajlamok eredője. Ezek közé tartozik:

(a) A hajlam, hogy valami közöset keressünk mindazokban az entitásokban, amelyeket rendszerint egy általános név alá sorolunk. – Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy például minden játékban kell lennie valami közösnek, és ez a közös tulajdonság igazolja, hogy a „játék” általános nevet alkalmazzuk a különféle játékokra; jóllehet a játékok egy családot alkotnak, amelynek tagjai családi hasonlóságokkal bírnak. Egyeseknek ugyanolyan az orra, másoknak a szemöldöke, megint másoknak pedig a járása; és ezek a hasonlóságok átfedésben vannak. A konkrét esetek egy közös tulajdonságaként felfogott általános fogalom a nyelv szerkezetéről alkotott egyéb, primitív, túlságosan egyszerű elképzelésekkel áll összefüggésben. Ahhoz az elgondoláshoz hasonlítható, amely szerint a tulajdonságok a velük bíró dolog összetevői; a szépség például egy, valamennyi szép dologban megtalálható összetevő, ahogy az alkohol is megtalálható a sörben és a borban, és következésképp előállíthatnánk tiszta szépséget, amelybe nem vegyül semmiféle szép dolog.

p.16

Az arra vonatkozó kérdés, hogy miféle tevékenység a gondolkodás, az alábbihoz hasonlít: „Hol zajlik a gondolkodás?” Válaszolhatjuk azt, hogy a papíron, a fejünkben, az elmében. E helymeghatározások egyike sem adja meg a helyet, ahol a gondolkodás zajlik. Mindezen meghatározások használata helyes, de nem engedhetjük, hogy a nyelvi formájuk hasonlósága a grammatikájuk téves elképzelésére csábítson. Mint például amikor azt mondod, hogy „a gondolkodás tényleges helye nyilvánvalóan a fejünkben van.” Ugyanez vonatkozik a gondolkodás mint tevékenység elképzelésére. Helyes azt mondani, hogy a gondolkodás az író kezünk, a gégénk vagy a fejünk által végzett tevékenység, feltéve, hogy értjük ezen állítások grammatikáját. Továbbá rendkívül fontos felismernünk, hogy kifejezéseink grammatikájának félreértése miként vezet ahhoz a gondolathoz, hogy ezen állítások közül egy a gondolkodás tevékenységének tényleges székhelyét adja meg.

Létezik egy ellenvetés azzal szemben, hogy a gondolkodást a kéz tevékenységével és hasonlókkal azonosítsuk. A gondolkodás a „privát tapasztalatunk” része – szeretnénk mondani. Nem anyagi, hanem a privát tudatban lejátszódó esemény. Ezt az ellenvetés a következő kérdésben fogalmazódik meg: „Tudhat egy gép gondolkodni?” Erről később fogok beszélni, most pedig csupán egy hasonló kérdésre térek ki: „Fájhat egy gép foga?” Minden bizonnyal hajlamos leszel azt mondani, hogy „egy gépnek nem fájhat a foga.” Most mindössze arra hívom fel a figyelmed, hogy mire használtad a „-hat” képzőt, és ezt kérdezem: „Azt akartad mondani, hogy minden eddig tapasztalatunk azt mutatja, hogy egy gépnek soha nem fájt a foga?” A lehetetlenség, amelyről beszélsz, logikai lehetetlenség. A kérdés a következő: Mi a kapcsolat a gondolkodás (vagy a fogfájás) és a gondolkodó, vagy fájdalmat érző stb. alany között? Erről most nem beszélek többet.

Ha azt mondjuk, hogy a gondolkodás lényegében jelekkel végzett műveletekből áll, akkor az első kérdés, amit feltehetsz ez: „Mik a jelek?” – Ahelyett, hogy bármiféle általános választ adnék erre a kérdésre, azt fogom javasolni, hogy nézz meg közelebbről konkrét eseteket, amelyeket „jelekkel végzett művelet”-nek hívunk. Vegyünk egy egyszerű példát a szavakkal végzett műveletek köréből. Azt az utasítást adom valakinek, hogy „Hozz hat almát a zöldségestől!”, és leírom az utasítás egy lehetséges használatát: a „hat alma” szavak fel vannak írva egy papírdarabra, a zöldséges átveszi a papírdarabot, majd az „alma” szót összehasonlítja a különböző polcokon található címkékkel. Úgy találja, hogy megegyezik az egyik címkével, elszámol 1-től a papírdarabra írt számig, és minden kimondott szám után levesz egy gyümölcsöt a polcról, majd egy táskába rakja.

p.15

Ily módon az elgondolás, mely szerint az indokok végtelen láncolatot alkotnak, az alábbihoz hasonló zavarból ered: egy meghatározott hosszúságú szakasz végtelen számú részből áll, mert végtelenül osztható; vagyis felosztásának lehetősége határtalan.)

Viszont ha felismered, hogy a tényleges indokok láncolata igenis elkezdődik valahol, akkor már nem háborít fel egy olyan eset elgondolása, amelyben egyetlen indokod sem lett volna arra, hogy úgy hajtsd végre az utasítást, ahogy tetted. De ezen a ponton egy újabb zavar lép fel, mégpedig az indok és az ok összezavarása. A zavart a „miért” szó kétértelmű használata okozza. Amikor az indokok láncolata véget ér, de továbbra is azt kérdezzük, hogy „Miért?”, akkor az ember hajlamos egy okot megjelölni, egy indok helyett. Ha például arra a kérdésre, hogy „Miért éppen ezt a színt festetted, amikor azt mondtam, hogy fess egy piros foltot?”, azt válaszolod, hogy „valaki ennek a színnek a mintáját mutatta, miközben kimondta a »piros« szót; ezért amikor a »piros« szót hallom, mindig ez a szín jut eszembe”, akkor a cselekvésed okát adtad meg, nem egy indokot.

Az a kijelentés, mely szerint a cselekvésednek ez és ez az oka, egy hipotézis. A hipotézis megalapozott, ha több alkalommal szereztünk olyan tapasztalatokat, amelyek, hozzávetőlegesen szólva, mind azt mutatják, hogy a cselekvésed bizonyos állapotok szabályszerű folyománya, amely állapotokat ekkor a cselekvés okainak nevezünk. Ahhoz, hogy megtudd az indokot, ami miatt egy bizonyos állítást tettél, egy bizonyos módon viselkedtél stb., nincs szükség egybevágó tapasztalatokra, és az indokod közlése nem hipotézis. Az „indok” és az „ok” grammatikája közötti különbség meglehetősen hasonló az „indíték” és az „ok” grammatikája közötti különbséghez. Az okról mondhatjuk, hogy nem ismerhetjük, csak sejthetjük. Ugyanakkor gyakran mondjuk, hogy „én csak tudom, hogy miért tettem”, és az indítékra értjük. Amikor azt mondom, hogy „az okot csak sejthetjük, az indítékot viszont tudjuk”, erről az állításról a későbbiekben ki fog derülni, hogy grammatikai állítás. A „-het” egy logikai lehetőségre utal.

A „miért” szó kettős használata – vagyis az okra, illetve az indítékra való kérdezés –, azzal az elgondolással párosulva, hogy az indítékainkat nem csak sejthetjük, hanem tudhatjuk is, eredményezi azt a zavaros elképzelést, mely szerint az indíték olyan ok, amelynek közvetlenül tudatában vagyunk, egy „belülről látott” vagy megtapasztalt ok. – Egy indokot megadni olyan, mint megadni egy számítást, amelynek segítségével egy bizonyos eredményre jutottál.

Kanyarodjunk vissza ahhoz az állításhoz, mely szerint a gondolkodás lényegében jelekkel végzett műveletekből áll. A mondandóm lényege az volt, hogy könnyen félrevezethet minket, ha azt mondjuk, hogy „a gondolkodás mentális tevékenység”.

p.14

A későbbi cselekvéseink (megértés, engedelmeskedés, egy hossz megállapítása stb.) hipotetikus történeteként felfogott tanítás kiesik vizsgálódásunk köréből. A megtanult, és a későbbiek folyamán alkalmazott szabály csak annyiban érdekel minket, amennyiben az alkalmazás magában foglalja azt. Az érdeklődésünk tárgyát képező szabályok nem rendelkeznek a távolba hatás képességével.

Tegyük fel, hogy rámutatok egy papírdarabra, és azt mondom valakinek: „ezt a színt »piros«-nak nevezem.” Ezek után azt az utasítást adom neki, hogy „Most pedig fess egy piros foltot!”. Majd azt kérdezem tőle: „Miért pont ezt a színt festetted, miközben végrehajtottad az utasításomat?”. Erre válaszolhatja azt, hogy „Ezt a színt (itt a mintára mutat, amit adtam neki) pirosnak hívják; és amint látod, az általam festett folt színe megegyezik a minta színével.” Ezzel adott egy indokot arra, hogy miért így hajtotta végre az utasítást. Megadni az indokot, ami miatt az ember valamit tett vagy mondott, azt jelenti, hogy mutatunk egy utat, amely ehhez a cselekvéshez vezet. Ez néha azt jelenti, hogy az ember elmondja az utat, amelyet ő maga tett meg; máskor egy olyan út leírását jelenti, amely a cselekvéshez vezet, és összhangban van bizonyos elfogadott szabályokkal. Tehát amikor azt kérdezzük tőle, hogy „Miért pont ezt a színt festetted az utasításom végrehajtása során?”, leírhatta volna azt az utat, amelyet ténylegesen megtett a szín ezen konkrét árnyalatának lefestéséig. Ez történt volna, ha a „piros” szó hallatán a kezébe vette volna a „piros” címkével ellátott mintát, és a folt festése során lemásolta volna azt. Ugyanakkor elképzelhető, hogy „automatikusan”, vagy egy emlékkép alapján festette, de amikor rákérdezünk az indokra, mégis a mintára mutat, és a két szín azonosságára hívja fel a figyelmet. Az utóbbi esetben megadott indok a második fajtába tartozik; vagyis post hoc igazolás.

Ha valaki azt gondolja, hogy az utasítás megértése és végrehajtása nem lehetséges ezeket megelőző tanítás nélkül, akkor úgy gondol a tanításra, mint ami cselekvés indokát adja; vagyis az utat, amelyen járunk. Itt bukkan fel az elképzelés, mely szerint ha megértünk és végrehajtunk egy utasítást, akkor muszáj, hogy legyen egy indokunk arra, hogy miért úgy hajtottuk végre; mi több, a múlt végtelenébe vesző indokok láncolatával kell rendelkeznünk. Olyan ez, mintha valaki azt mondaná: „akárhol vagy is, egy másik helyről kellett odaérkezned, erre a korábbi helyre pedig egy másik korábbi helyről; és így tovább ad infinitum.” (Ha viszont azt mondtad volna, hogy „akárhol vagy is, lehet, hogy egy tíz yarddal odébb fekvő helyről érkeztél oda, ide pedig egy még tíz yarddal odébb fekvő helyről; és így tovább ad infinitum”, akkor egy lépés megtételének végtelen lehetőségét hangsúlyoztad volna.

p.13

Különbséget kell tennünk aközött, hogy „egy folyamat összhangban van egy szabállyal”, és „egy folyamat magában foglal egy szabályt” (a fenti értelemben).

Vegyünk egy példát. Valaki megtanít a kardinális számok négyzetre emelésére; Felírja az
     1     2     3     4
sort, és arra kér, hogy emeljem négyzetre a számokat. (Ezúttal is papírra lejegyzett, számolási folyamatokkal fogok helyettesíteni minden, „az elmében” végbemenő folyamatot.) Tegyük fel, hogy ezután az első számsor alá a következőt írom:
     1     4     9     16.
Amit leírtam, az összhangban van a négyzetre emelés általános szabályával; de nyilvánvalóan összhangban van egy sereg más szabállyal is; és ezek közül nincs inkább összhangban az egyikkel, mint a másikkal. Abban az értelemben, ahogy korábban beszéltünk egy folyamatban foglalt szabályról, ez egyetlen szabályt sem foglalt magában. Tegyük fel, hogy az eredmény megfejtése érdekében a következő számításokat végeztem el (vagyis írtam le): 1×1, 2×2, 3×3, 4×4; ezek megint egy sereg szabállyal összhangban lennének. Ezzel szemben tegyük fel, hogy az eredmény megfejtése érdekében leírtam, mondjuk algebrailag, amit „a négyzetre emelés szabályá”-nak nevezhetnél. Ez a folyamat úgy foglalta magába ezt a szabályt, ahogy egyetlen másikat sem.

Azt fogjuk mondani, hogy a megértés, engedelmeskedés stb. magában foglalja a szabályt, ha a szabály szimbóluma részét képezi a számolásnak. (Mivel minket nem érdekel, hogy hol zajlanak a gondolkodás és a számolás folyamatai, vizsgálódásunk erejéig elképzelhetjük, hogy az összes számolás papíron történik. Nem a külső és a belső különbségével foglalkozunk.)

A B eset jellemző példája az lenne, ha a tanítás egy olyan táblázattal látna el minket, amelyet ténylegesen használunk a megértés, engedelmeskedés stb. során. Ha valaki meg akar tanítani minket sakkozni, akkor lehet, hogy szabályokat fog tanítani. Amikor a későbbiek során sakkozunk, a játék aktusának nem kell magában foglalnia ezeket a szabályokat. De az is lehet, hogy magában foglalja. Képzeld el például, hogy a szabályok egy táblázatban vannak kifejezve; az egyik oszlopban találjuk a bábuk rajzait, egy párhuzamos oszlopban pedig ezek „mozgását” (a megengedett lépéseket). Tegyük fel, hogy a játék menete magában foglalja, hogy az ujjunkat a táblázaton futtatva jussunk el a figuráktól a lehetséges lépésekhez, majd meglépjük ezek közül valamelyiket.

p.12

Egy másik alkalommal azt az utasítást adom neki, hogy „Válassz egy sárga labdát a zsákból”, ezzel sarkallva a tanultak alkalmazására. Mi történt, amikor engedelmeskedett az utasításomnak? Azt mondom, „talán csak ez: hallotta a szavaimat, és kivett egy sárga labdát a zsákból.” Hajlamos lehetsz azt gondolni, hogy ki van zárva, hogy ez legyen minden, ami történt; és valami olyasmivel hozakodnál elő, hogy amikor megértette az utasítást, valami sárgát képzelt el, és ennek a képnek megfelelően választotta ki a labdát. Ahhoz, hogy belásd, hogy ez nem szükségszerű, elég ha visszaemlékszel, hogy adhattam volna neki ezt az utasítást is: „Képzelj el egy sárga foltot!”. Továbbra is hajlamos lennél feltételezni, hogy először elképzel egy sárga foltot, miközben megérti az utasításomat, aztán elképzel egy sárga foltot, amely megfelel az elsőnek? (Nem állítom, hogy ez nem lehetséges. De ez a megfogalmazás azonnal megmutatja neked, hogy nem kell így történnie. Ez, mellesleg, szemlélteti a filozófia módszerét.)

Ha a „sárga” szó jelentését valamiféle rámutató definíció (a szó használatának szabálya) megadásával tanítják meg nekünk, akkor ezt a tanítást két, különböző módon közelíthetjük meg.

A. A tanítás sulykolás. Ez a sulykolás azt eredményezi, hogy egy sárga képet, a sárga dolgokat a „sárga” szóval kapcsoljuk össze. Így amikor azt az utasítást adtam, hogy „Válassz ki egy sárga labdát a zsákból!”, akkor a „sárga” szó felidézhetett egy sárga képet, vagy a felismerés érzését a sárga labda láttán. Azt mondhatnánk, hogy tanítás sulykolása ebben az esetben felépített egy pszichés mechanizmust. De ez csupán egy hipotézis vagy metafora lenne. Hasonlíthatnánk a tanítást egy kapcsoló és egy villanykörte közötti elektromos kapcsolat létrehozásához. A meghibásodott vagy megszakadt kapcsolat megfelelője ebben az esetben az lenne, amit a szó magyarázata, vagy jelentése, elfelejtésének hívunk. (Az „elfelejteni egy szó jelentését” kifejezés jelentéséről később még beszélnünk kell.)

Amennyiben a tanítás idézi elő az asszociációt, a felismerés érzését stb. stb., annyiban oka a megértés, engedelmeskedés stb. jelenségeinek; az pedig egy hipotézis, hogy a tanítás folyamata szükséges ezen okoztatok előidézéséhez. Ebben az értelemben elképzelhető, hogy a megértés, engedelmeskedés stb. valamennyi folyamata anélkül menjen végbe, hogy az ember valaha is megtanulta volna a nyelvet. (Ezen a ponton ez szélsőségesen paradoxnak tűnik.)

B. Lehet, hogy a tanítás egy olyan szabályt adott a kezünkbe , amely együtt jár a megértés, engedelmeskedés stb. folyamataival; de az „együtt jár” itt azt jelenti, hogy a szabály kifejezése részét képezi ezen folyamatoknak.

p.11

(Később még szó lesz Hardy professzor véleményéről, mely szerint a Goldbach-sejtés egy kijelentés, ugyanis hiheti, hogy igaz.) Fent kifejtettük, hogy pusztán a „három láb” szavak jelentésének szokásos magyarázatával még nem magyaráztuk meg a „három láb mélyen lévő víz érzése stb.” kifejezés értelmét. Nem ütköztünk volna ezekbe a nehézségekbe, ha a pálcás ember mondjuk azt mondta volna, hogy úgy tanulta meg megállapítani a víz mélységét, hogy ásni kezdett minden egyes alkalommal, amikor egy bizonyos érzés fogta el, így kapcsolva össze ezen érzéseket a mélységmérésekkel. Most meg kell vizsgálnunk a mélység-megállapítás tanulásának folyamata, és a megállapítás aktusa között fennálló kapcsolatot. Ennek a vizsgálódásnak a fontossága abban áll, hogy egy szó jelentésének megtanulása és a szó használata közötti viszonyra vonatkozik. Vagy, általánosabban fogalmazva, abban, hogy megmutatja a különféle lehetséges összefüggéseket egy adott szabály és annak alkalmazása között.

Nézzük meg közelebbről azt a folyamatot, melynek során szemmértékre állapítunk meg egy hosszt. Rendkívül fontos belátnod, hogy számos, különböző folyamatot nevezünk „szemmértékre való megállapításnak”.

Vegyük az alábbi eseteket:
(1) Valaki azt kérdezi, hogy „Hogy állapítottad meg ennek az épületnek a magasságát?” Én azt felelem: „Az épület négyemeletes; felteszem, hogy minden emelet nagyjából tizenöt láb magas; az egésznek tehát nagyjából hatvan láb magasnak kell lennie.”
(2) Máskor: „nagyjából tudom, hogy mekkorának látszik egy yard ilyen távolságból; tehát nagyjából négy yard hosszúnak kell lennie.”
(3) Megint máskor: „Úgy képzelem, hogy egy magas ember nagyjából eddig érne fel; ennek tehát körülbelül hat láb magasnak kell lennie.”
(4) Vagy: „Nem tudom; egyszerűen egy yardnak néz ki.”

Az utolsó eset könnyen zavarba ejthet minket. Ha azt kérdezed, hogy „Mi történt ebben az esetben, amikor megállapította a távolságot?”, akkor a helyes válasz ez lehet: „ránézett a dologra, és azt mondta, hogy »egy yardnak néz ki«.” Lehet, hogy ez minden, ami történt.

Korábban azt mondtuk, hogy nem találtuk volna zavarba ejtőnek a pálcás ember válaszát, ha azt mondta volna, hogy tanulta a mélység megállapítását. A mélység-megállapítás tanulása mármost nagyjából két, különböző viszonyban képzelhető el a mélység-megállapítás aktusával; vagy a mélység-megállapítás jelenségének okaként, vagy úgy, mint ami egy szabályt (táblázatot, jegyzéket vagy valami hasonlót) ad, amelyet a mélység-megállapítás során használunk.

Tegyük fel, hogy úgy tanítom meg valakinek a „sárga” szót, hogy újra és újra egy sárga foltra mutatok, miközben kimondom a szót.

p.10

Így például a „három lábbal a felszín alatt” kifejezést értem mondjuk a következő vonatkozásokban: „a mérés kimutatta, hogy a víz három lábbal a felszín alatt folyik”, „ha leásunk három láb mélyre, vizet fogunk találni”, „a víz ránézésre három láb mély.” De a „három lábbal a felszín alatt található víz érzése a kezemben” kifejezés használata még magyarázatra vár.

Megkérdezhetnénk a pálcás embertől, hogy „Hogy tanultad meg a »három láb« szó jelentését? Feltesszük, úgy, hogy megmutatták neked, hogy milyen hosszú, magad is megmérted, és hasonló módokon. Azt is megtanultad valakitől, hogy arról az érzésről beszélj, mondjuk, a kezedben, hogy három láb mélyen a föld alatt víz van? Mert ha nem, akkor mi késztetett arra, hogy a „három láb” szót összekösd egy, a kezedben érzett érzéssel?” Tegyük fel, hogy eddig csak szemmel állapítottunk meg hosszokat, de soha nem mértünk arasszal. Hogyan állapíthatnánk meg valaminek a hosszát hüvelykben úgy, hogy arasszal mérjük meg? Vagyis hogyan értelmezhetnénk azt a tapasztalatot, amikor arasszal hüvelykben mérünk? A kérdés a következő: milyen kapcsolat áll fenn, mondjuk, egy taktilis érzet és azon tapasztalat között, amikor valamit egy egyjardos mérőrúd segítségével mérünk meg? Ez a kapcsolat meg fogja mutatni, hogy mit jelent „érezni, hogy egy dolog hat hüvelyk hosszú”. Tegyük fel, hogy a pálcás ember ezt mondja: „soha nem tanultam, hogyan kapcsoljam össze a víz felszíntől való távolságát a kezemben érzett érzésekkel, de amikor egy bizonyos nyomást érzek a kezemben, a »három láb« szavak jelennek meg a lelki szemeim előtt.” Azt válaszolhatnánk, hogy „ez egy tökéletesen kielégítő magyarázata annak, hogy mit értesz a »három láb mélységet érezni« kifejezés alatt, és az állítás, mely szerint ezt érzed, se több, se kevesebb jelentéssel nem fog bírni, mint amennyit a magyarázatod adott neki. És ha a gyakorlat azt mutatja, hogy a víz tényleges mélysége mindig megegyezik a lelki szemeid előtt megjelenő »n láb« szavakkal, akkor ez a tapasztalat nagy hasznodra fog válni a víz mélységének meghatározásakor.” – De láthatod, hogy az „érzem, hogy a víz n láb mélyen van” szavak jelentése magyarázatra szorult; amíg csak hétköznapi értelmében (vagyis hétköznapi kontextusaiban) ismertük az „n láb” szavak jelentését, addig ez a jelentés ismeretlen volt. – Nem azt mondjuk, hogy aki azt állítja, hogy két hüvelykkel az orrnyerge mögött érzi a vizuális képet, az hazudik vagy értelmetlenséget beszél. Azt mondjuk, hogy nem értjük ennek a kifejezésnek a jelentését. Jól ismert szavakat kapcsol össze, de olyan módon, amelyet még nem értünk. A kifejezés grammatikája még magyarázatra szorul.

Annak fontossága, hogy megvizsgáljuk a pálcás ember válaszát, abban a tényben rejlik, hogy sokszor azt gondoljuk, ha kijelentjük, hogy „érzem (vagy hiszem), hogy P esete áll fenn”, ezzel jelentést adtunk P állításnak.

p.9

Amikor azt mondtam, hogy az elképzelés, mely szerint a látómező az agyunkban helyezkedik el, egy grammatikai félreértésből született, akkor nem azt akartam mondani, hogy ne adhatnánk értelmet egy efféle helymeghatározásnak. Könnyen elképzelhetünk például egy olyan élményt, amelyet egy efféle állítással írnánk le. Képzeljük el, hogy miközben a szobában lévő dolgok egy csoportját nézzük, valaki egy szondát helyez az agyunkba, és arra lesz figyelmes, hogy amikor a szonda hegye elér egy bizonyos pontot az agyban, akkor a látómezőnk egy meghatározott, kis része ezáltal kitörlődik. Ezen a módon az agyunk egyes pontjait hozzárendelhetjük a látómezőnk egyes pontjaihoz, és emiatt mondhatjuk azt, hogy a látómező az agyunk ezen és ezen a részén helyezkedik el. És ha most azt kérdeznénk, hogy „Hol látod a könyv képét?”, akkor a válasz lehetne (a fentihez hasonlóan) az, hogy „a ceruzától jobbra”, vagy „a látómezőm bal felében”, vagy pedig „három hüvelykkel a bal szemem mögött.”

De mi van akkor, ha valaki azt mondja, „biztosíthatlak róla, hogy két hüvelykkel az orrnyergem mögött érzem a vizuális képet”; – milyen választ adjunk neki? Azt kéne felelnünk, hogy nem mond igazat, vagy hogy efféle érzések nem léteznek? És ha azt kérdezi, hogy „Az összes érzést ismered? Honnan tudod, hogy ez az érzés nem létezik?”

Mi van akkor, ha a pálcás ember azt mondja, hogy amikor a kezében tartja a pálcát, akkor érzi, hogy öt láb mélyen víz van a földben; vagy hogy érzi, hogy öt láb mélyen réz és arany keveréke van a földben? Tegyük fel, hogy hitetlenkedésünkre ezt válaszolja: „Te akkor tudsz felbecsülni egy hosszt, ha látod. Miért ne rendelkezhetnék én a hossz felbecsülésének egy másik módjával?”

Ha megértjük egy efféle becslés elképzelését, akkor világossá válik a pálcás ember, és a vizuális képet, saját bevallása szerint, az orrnyerge mögött érző ember állításaival szemben táplált kételyeink természete. Arra az állításra, hogy „érzem a kezemben, hogy a víz három láb mélyen van a föld alatt”, azt szeretnénk válaszolni, hogy „nem tudom, hogy ez mit jelent.” De a pálcás ember erre a következőt felelné: „Dehogynem tudod, hogy mit jelent. Tudod, hogy mit jelent, hogy »három láb mélyen a föld alatt«, és tudod, hogy mit jelent, hogy »érzem«!” De én azt válaszolnám: tudom, hogy egy szó mit jelent bizonyos kontextusokban.

p.8

A kísérlet úgy zajlik, hogy megfigyeljük az agyat, miközben a tesztalany gondolkodik. És ezen a ponton úgy gondolhatod, hogy a magyarázatom azért fog kisiklani, mert a kísérletet végző személy nyilvánvalóan csak közvetett módon, a tesztalany elmondásából fér hozzá a gondolatokhoz; vagyis azáltal, hogy a tesztalany így vagy úgy kifejezi azokat. De ezt a nehézséget kiküszöbölöm azáltal, hogy felteszem, hogy a tesztalany egy személyben a kísérlet végrehajtója is, aki, mondjuk egy tükör segítségével, a saját agyát figyeli meg. (Eme leírás elnagyoltsága a legkevésbé sem csorbítja az érv erejét.)

Ezután azt kérdezem: vajon az önmagán kísérletező tesztalany egy dolgot figyel meg vagy kettőt? (Ne válaszold azt, hogy egy dolgot figyel meg egyszerre belülről és kívülről; mert ez nem szünteti meg a nehézséget. Később még szó lesz a külsőről és a belsőről.) Az önmagán kísérletező tesztalany két jelenség korrelációját figyeli meg. Az egyiket talán gondolatnak nevezi. Ez állhat képek sorozatából, szervi érzetekből, vagy egy mondat leírása vagy kimondása során szerzett, különféle vizuális, taktilis és izomzati észleletek egymásutánjából. – A másik tapasztalat nem más, mint a saját agyát látni működés közben. Mindkét jelenséget helyesen nevezhetnénk „a gondolkodás kifejezésé”-nek; a „Hol van maga a gondolat?” kérdést pedig a zavar elkerülése érdekében jobb, ha visszautasítjuk mint értelmetlent. Ha viszont használjuk az „a gondolkodás a fejben zajlik” kifejezést, akkor azáltal adtunk neki jelentést, hogy leírtuk azt a tapasztalatot, amely igazolná a hipotézist, hogy a gondolkodás a fejünkben zajlik; vagyis azt a tapasztalatot, amelyet úgy szeretnénk nevezni, hogy „a gondolkodás megfigyelése az agyunkban”.

Könnyen megfeledkezünk róla, hogy a „hely” szót számos, különböző értelemben használjuk, és hogy egy dologról számos, különféle állítás tehető, amely állításokat egyes esetekben, az általános használattal összhangban, a dolog helye meghatározásainak nevezhetünk. A látótérről azt mondták, hogy a helye a fejben van; és azt gondolom, hogy az ember részben grammatikai félreértések eredményeként érez kísértést, hogy ezt mondja.

Mondhatom, hogy „a látómezőmben a fa képét a torony képétől jobbra látom”, vagy „a fa képét a látómező közepén látom.” És most hajlamosak vagyunk azt kérdezni, hogy „És a látómezőt hol látod?”. Ha a „hol” abban az értelemben kérdez rá egy helyre, amelyet a fa képének helymeghatározásánál használtunk, akkor arra hívnám fel a figyelmedet, hogy még nem adtál értelmet ennek a kérdésnek; vagyis egy grammatikai analógia mentén haladtál anélkül, hogy részleteiben kidolgoztad volna azt.

p.7

Amikor a helyről beszélünk, ahol a gondolkodás zajlik, akkor joggal mondjuk, hogy ez a hely a papír, amelyre írunk, a száj, amely beszél. És ha a fejről vagy az agyról beszélünk mint a gondolkodás helyéről, akkor más értelemben használjuk „a gondolkodás helye” kifejezést. Vizsgáljuk meg, hogy mi okunk van a fejet a gondolkodás helyének tekinteni. Nem áll szándékunkban kritizálni ezt a kifejezésmódot, vagy megmutatni, hogy nem megfelelő. Amit tennünk kell: megérteni a működését, a grammatikáját; feltárni például, hogy milyen kapcsolatban áll ez grammatika az „a szánkkal gondolkodunk”, vagy „egy ceruzával gondolkodunk egy papírlapon” kifejezések grammatikájával.

Talán a legfőbb ok, amely miatt ilyen erős kísértést érzünk, hogy a fejről mint gondolataink helyéről beszéljünk, a következő: a „gondolkodás” és „gondolat” szavak az íráshoz, beszédhez stb. hasonló (testi) tevékenységeket jelölő szavak melletti elhelyezkedése arra késztet minket, hogy a „gondolkodás” megfelelőjeként egy tevékenységet keressünk, amely különbözik a fentiektől, de hasonlít is azokra. Amikor mindennapi nyelvünk szavai prima facie hasonló grammatikával rendelkeznek, hajlunk rá, hogy megpróbáljuk őket hasonló módon értelmezni; vagyis megpróbáljuk a hasonlóságot mindenre kiterjeszteni. – Azt mondjuk: „a gondolat nem ugyanaz, mint a mondat; hiszen két, mindenben különböző angol és francia mondat kifejezheti ugyanazt a gondolatot.” És mivel a mondatok valahol vannak, most a gondolat helyét keressük. (Olyan ez, mintha a sakk szabályainak alávetett király helyét keresnénk, nem pedig a különféle fadarabok helyét, különböző sakk-készletek királyait stb.) – Azt mondjuk, „a gondolat bizonyára valami; hiszen nem semmi”; és az ember erre mindössze azt válaszolhatja, hogy a „gondolat” szónak megvan a maga használata, amely egészen más, mint a „mondat” szó használata.

Vajon azt jelenti ez, hogy értelmetlen egy olyan helyről beszélni, ahol a gondolkodás zajlik? A legkevésbé sem. Ez a kifejezés akkor rendelkezik értelemmel, ha adunk neki. Mi a józanul értett értelme annak, amikor azt mondjuk, hogy „a gondolkodás a fejünkben zajlik”? Gondolom, az, hogy bizonyos fiziológiai folyamatok megfeleltethetők egyes gondolatainknak; mégpedig oly módon, hogy ha ismerjük az összefüggést, akkor e folyamatok megfigyelése révén megtalálhatjuk a gondolatokat. De milyen értelemben mondhatjuk, hogy a fiziológiai folyamatok gondolatoknak feleltethetők meg, illetve hogy az agy megfigyelése révén hozzájuthatunk a gondolatokhoz?

Gondolom, azt képzeljük, hogy a megfelelés kísérletileg igazolt. Képzeljünk el egy efféle kísérletet nagy vonalakban.

p.6

Más szóval a problémánk nem tudományos probléma volt; sokkal inkább egy zavart érzékeltünk problémaként.

Tegyük fel, hogy megpróbálunk pszichológiai vizsgálódások eredményei alapján felállítani egy elmemodellt, amely – mondhatnánk – magyarázatot ad az elme tevékenységére. Ez a modell ugyanúgy részét képezné egy pszichológiai elméletnek, ahogy az éter mechanikai modellje részét képezheti az elektromosság elméletének. (Mellesleg az ilyen modellek mindig az elmélet szimbolikájának képezik részét. Ezek előnye abban állhat, hogy azonnal befogadhatók és könnyen megjegyezhetők. Azt mondják, hogy a modell bizonyos értelemben felöltözteti a csupasz elméletet; hogy a meztelen elmélet mondatokból és egyenletekből áll. Ezt később közelebbről meg kell vizsgálnunk.)


Lehet, hogy úgy találjuk, hogy egy efféle elmemodellnek meglehetősen bonyolultnak és körülményesnek kéne lennie, hogy meg tudja magyarázni a megfigyelt mentális tevékenységeket; és lehet, hogy ezen az alapon fogjuk különös közegnek nevezni az elmét. De az elmének ez az aspektusa minket nem érdekel. A problémák, amelyeket felvethet, pszichológiai problémák, megoldásuk módszere pedig a természettudományos módszer.

Ha mármost minket nem az oksági összefüggések foglalkoztatnak, akkor az elme tevékenységei világosan állnak előttünk. És amikor a gondolkodás természete aggaszt minket, akkor a tanácstalanság, amelyet hibásan a közeg természetének tudunk be, valójában nyelvünk megtévesztő használatából eredő tanácstalanság. Ez a típusú hiba újra és újra felbukkan a filozófiában; például amikor tanácstalanul állunk az idő természete előtt, amikor az idő különös dolognak tűnik számunkra. Felettébb erős kísértést érzünk, hogy azt gondoljuk, itt rejtett dolgok vannak; valami, amit kívülről látunk ugyan, de beletekinteni nem tudunk. És mindezek ellenére szó sincs ilyesmiről. Nem új tényeket akarunk megtudni az időről. Az érdeklődésünkre számot tartó valamennyi tény világosan előttünk áll. De az „idő” alanyként való használata megtéveszt minket. Ha közelebbről megnézzük e szó grammatikáját, az lesz a benyomásunk, hogy semmivel sem kevésbé meglepő, hogy az ember feltalálta az idő istenét, mint ha a negáció vagy a diszjunkció istenét találnánk fel.

Következésképp félrevezető a gondolkodásról mint „mentális tevékenység”-ről beszélni. Mondhatjuk, hogy a gondolkodás lényegét tekintve jelekkel végzett műveletek tevékenysége. A tevékenységet a kéz végzi, amikor írásban gondolkodunk; a száj és a gége, amikor szóban; és amikor úgy gondolkodunk, hogy jeleket vagy képeket képzelünk el, akkor nem tudom megadni a gondolkodás ágensét. Ha erre azt mondod, hogy ilyen esetekben az elme gondolkodik, akkor pusztán arra hívnám fel a figyelmed, hogy egy metaforát használsz, vagyis hogy az elme itt más értelemben ágens, mint az írás során a kéz.

p.5

Ha a jel jelentése (vagyis nagyjából az, ami a jelben fontos) egy kép, amely megjelenik az elménkben, amikor látjuk vagy halljuk a jelet, akkor először is alkalmazzuk az imént ismertetett módszert, tehát helyettesítsük a mentális képet egy látott, külső tárggyal, például egy festett vagy modellezett képpel. Ebben az esetben miért élne az írott jel ezzel a festett képpel együtt, ha az írott jel önmagában halott volt? – Ami azt illeti, amint eszedbe jut, hogy lecseréld a mentális képet, mondjuk egy festett képre, és amint a kép ezáltal elveszti okkult jellegét, immár a legkevésbé sem tűnik úgy, mintha bármiféle életet kölcsönözne a kijelentésnek. (Valójában csak a mentális folyamat okkult jellegére volt szükséged a saját céljaidra.)

A hiba, amelyet hajlamosak vagyunk elkövetni, a következőképpen fejezhető ki: egy jel használatát keressük, de úgy, mintha az egy, a jellel koegzisztáló tárgy lenne. (E hiba egyik oka megint csak az, hogy „egy alanynak megfelelő dolgot” keresünk.)

A jel (a mondat) értelmét a jelek rendszeréből nyeri: a nyelvből, amelybe tartozik. Hozzávetőlegesen szólva: egy mondat megértése egy nyelv megértését jelenti.

A nyelv rendszerének részeként – mondhatnánk – rendelkezik a mondat élettel. De kísértést érzünk, hogy azt, ami élettel ruházza fel a mondatot, úgy képzeljük el, mint a mondatot kísérő okkult szférában található valamit. De bármi kísérné is, az számunkra csak egy másik jel lenne.

Első látásra úgy tűnik, mintha az adná a gondolkodás különös jellegét, hogy mentális állapotok láncolata, és úgy tűnik, hogy ami szokatlan és nehezen érthető a gondolkodással kapcsolatban, az nem más, mint az elme közegében zajló folyamatok, amelyek csak ebben a közegben lehetségesek. Az a hasonlat erőlteti ránk magát, amely a mentális közeget egy sejt, mondjuk egy amőba protoplazmájával rokonítja. Megfigyeljük az amőba bizonyos tevékenységeit: ahogy karjai kinyújtásával táplálkozik, ahogy több hasonló sejtre osztódik, amelyek mindegyike ugyanúgy növekszik és viselkedik, mint az eredeti. Azt mondjuk: „micsoda különös természetű dolognak kell a protoplazmának lennie, hogy így viselkedjen”, és talán azt is mondjuk, hogy semmiféle fizikai mechanizmus nem viselkedhet így, és az amőbának valami teljesen más típusú mechanizmussal kell rendelkeznie. Ugyanígy kísértést érzünk, hogy azt mondjuk: „az elmének felettébb különös mechanizmussal kell rendelkeznie, hogy képes legyen végrehajtani mindazt, amit az elme tesz.” De itt két hibát vétünk. Ugyanis ami számunkra különösnek tűnt a gondolattal és a gondolkodással kapcsolatban, az a legkevésbé sem az volt, hogy olyan különös hatásokat váltanak ki, amelyekre eddig nem találtunk (oksági) magyarázatot.

p.4

Így például egy gondolat (amely egy ilyen mentális folyamat), megegyezhet vagy ellentétben állhat a valósággal; képes vagyok egy olyan emberre gondolni, aki nincs jelen; képes vagyok elképzelni őt, „őrá érteni” egy róla tett megjegyzésemet akkor is, ha több ezer mérföldre van tőlem, vagy halott. „Micsoda különös mechanizmusnak kell a kívánásnak lennie, ha képes vagyok azt kívánni, ami soha nem fog megtörténni” mondhatná valaki.

Egy mód van rá, hogy legalább részben elkerüljük, hogy a gondolkodás folyamatai okkult folyamatonként jelenjenek meg, és ez nem más, mint hogy az említett folyamatokban a képzelet minden működését egy valódi tárgy látásával helyettesítjük. Így lényeginek tűnhet, hogy legalábbis néhány esetben, amikor a „piros” szót hallom és értem, egy piros képnek kell eszembe jutnia. De miért ne cserélhetném le azt, hogy elképzelek egy piros foltot, arra, hogy látok egy piros papírdarabot. A vizuális kép csak még élénkebb lesz. Képzelj el egy embert, aki mindig a zsebében hord egy papírlapot, amelyen a színek nevei színes négyzetekhez vannak rendelve. Mondhatod, hogy kényelmetlen lenne ilyen minta-táblázatokat cipelni magaddal, és ehelyett mindig az asszociáció mechanizmusát használjuk. Csakhogy ez irreleváns; és számos esetben nem is igaz. Ha például azt az utasítást kaptad, hogy fess egy konkrét, „porosz kék”-nek nevezett, kék árnyalatot, akkor lehet, hogy kénytelen leszel egy táblázatot használni, amely elvezet a „porosz kék” szótól egy színmintáig, amely mintául szolgál.

Vizsgálódásunk erejéig minden további nélkül lecserélhetünk minden képzeleti folyamatot olyan folyamatokra, mint egy tárgy látása, festés, rajzolás vagy modellezés; és mindazon folyamatokat, amikor magunkban beszélünk, hangos beszédre, vagy írásra.

Frege nevetség tárgyává tette a matematika formalista felfogását, amikor azt mondta, hogy a formalisták összekeverték a lényegtelen dolgot, vagyis a jelet, a lényegessel, vagyis a jelentéssel. „A matematika bizonyára nem egy papírlapra írt tollvonásokról szól” – szeretnénk mondani. A fregei elgondolás a következőképpen fejezhető ki: ha a matematikai kijelentések csupán tollvonásokból álló komplexumok lennének, akkor halottak és teljességgel érdektelenek volnának, csakhogy nyilvánvalóan rendelkeznek valamiféle élettel. És természetesen ugyanez elmondható valamennyi kijelentésről: értelem vagy a gondolat nélkül a kijelentés teljességgel halott és jelentéktelen dolog lenne. Továbbá az is világos, hogy szervetlen jelek semmiféle összekapcsolása nem keltheti életre a kijelentést. És mindebből azt a következtetést vonjuk le, hogy amit hozzá kell adnunk a halott jelhez, hogy élő kijelentést kapjunk, az valami immateriális, amelynek tulajdonságai valamennyi puszta jel tulajdonságaitól különböznek.

De ha muszáj lenne megneveznünk valamit, ami a jel élete, akkor azt kellene mondanunk, hogy az a jel használata.

p.3

A problémánk a következőhöz hasonlít:

Ha valakinek azt az utasítást adom, hogy „Hozz nekem egy piros virágot arról a mezőről!”, akkor vajon honnan fogja tudni, hogy miféle virágot hozzon, amikor csak egy szót adtam neki?

Elsőre azt a választ javasolhatjuk, hogy az elméjében egy piros képet hordozva ment piros virágot keresni, és ezt a képet vetette össze a virágokkal, hogy megállapítsa, melyiknek van ugyanolyan színe. Létezik efféle keresés, és a legkevésbé sem lényeges, hogy a használt kép mentális legyen. Történhet mondjuk így: magamnál tartok egy táblázatot, amely neveket rendel színes négyzetekhez. Amikor azt az utasítást hallom, hogy „Hozz nekem stb.”, akkor kikeresem az ujjammal a táblázatban a „piros” szóval szemközt elhelyezkedő négyzetet, majd egy, a négyzet színével megegyező színű virág keresésére indulok. De nem ez a keresés egyetlen módja, és általában nem így keresünk. Elindulunk, körülnézünk, odamegyünk egy virághoz, és letépjük anélkül, hogy bármivel is összehasonlítanánk. Hogy lásd, hogy az utasítás végrehajtása így is történhet, gondolj a „Képzelj el egy piros foltot!” utasításra. Ebben az esetben nem érzel kísértést, hogy azt gondold, az utasítás végrehajtása előtt el kellett képzelned egy piros foltot, amely mintaként szolgál az elképzelendő piros folthoz.

Most azt kérdezheted: mielőtt engedelmeskedünk az utasításnak, értelmezzük a szavakat? És néhány esetben azt fogod találni, hogy mielőtt engedelmeskednél, csinálsz valamit, amit lehet értelmezésnek nevezni, máskor pedig nem.

Úgy tűnik, mintha a nyelv működésével szorosan összefonódnának bizonyos jól körülírt mentális folyamatok, és a nyelv csak ezen folyamatok által működhet. A megértés és a valamin valamit értés fogalmára gondolok. Nyelvünk jelei halottnak tűnnek ezen mentális folyamatok nélkül; és úgy tűnhet, mintha a jelek egyetlen feladata efféle folyamatok előidézése lenne, és valójában az utóbbiaknak kellene érdeklődésünk középpontjában állniuk. Így ha valaki azt kérdezi, hogy milyen kapcsolat áll fenn egy név és a megnevezett dolog között, hajlamos leszel azt felelni, hogy a kapcsolat pszichológiai, és amikor ezt mondod, talán kifejezetten az asszociáció mechanizmusára gondolsz. – Kísértést érzünk, hogy azt gondoljuk, a nyelvi cselekvés két részből áll; egy szervetlen részből, vagyis a jelek kezeléséből, és egy organikus részből, amelyet eme jelek megértésének, a jeleken valamit értésnek, a jelek értelmezésének, gondolkodásnak nevezhetünk. Ez utóbbi tevékenységek egy különös közegben, az elmében zajlanak; és az elme mechanizmusa, amelynek természetét, úgy tűnik, nem teljesen értjük, olyan hatásokat képes kiváltani, amilyeneket semmiféle anyagi mechanizmus.

p.2

Ha a definíció magyarázza meg a szó jelentését, akkor bizonyára nem lehet lényegbevágó, hogy hallottad-e már valaha a szót. A rámutató definíció feladata, hogy jelentést adjon a szónak. Most magyarázzuk meg a „csuszbugó”[1] szót úgy, hogy rámutatunk egy ceruzára, és azt mondjuk: „ez csuszbugó.” (Ahelyett, hogy „ez csuszbugó”, azt is mondhattam volna, hogy „ezt »csuszbugó«-nak hívják.” Erre azért hívom fel a figyelmet, hogy egyszer és mindenkorra leszámoljak azzal az elgondolással, mely szerint a rámutató definíció szavai valamit állítanak a meghatározottról; vagyis a valaminek piros színt tulajdonító „ez piros” mondat, és az „ezt »piros«-nak hívják” rámutató definíció összekeverésével.) Az „ez csuszbugó” rámutató definíció mármost a legkülönfélébb módokon értelmezhető. Felsorolok néhány ilyen értelmezést, és bevett használattal bíró magyar[2] szavakat fogok használni. A definíciót tehát lehet úgy értelmezni, mint ami azt jelenti, hogy
„ez egy ceruza”,
„ez henger alakú”,
„ez fa”,
„ez egy”,
„ez kemény” stb. stb.

Ellene lehet vetni ennek az érvnek, hogy mindezen értelmezések feltételeznek egy másik szó-nyelvet. És ez az ellenvetés tartalmas, ha „értelmezés” alatt csupán „egy szó-nyelvre történő fordítás”-t értünk. – Hadd tegyek néhány javaslatot, amelyek talán megvilágítják ezt. Tegyük fel magunknak a kérdést, hogy milyen kritériumot használunk, amikor azt mondjuk, hogy valaki egy bizonyos módon értelmezte a rámutató definíciót. Tegyük fel, hogy az alábbi rámutató definíciót adom egy magyar beszélőnek: „a németek ezt hívják »Buch«-nak.” Az esetek nagy többségében ilyenkor a magyar beszélőnek a magyar „könyv” szó fog eszébe jutni. Azt mondhatjuk, hogy úgy értelmezte a „Buch”-ot, mint ami „könyv”-et jelent. Más lesz a helyzet, ha például egy olyan dologra mutatunk, amelyet soha azelőtt nem látott, és azt mondjuk: „ez egy bendzsó.” Lehet, hogy a „gitár” szó fog eszébe jutni; lehet, hogy semmilyen szó nem fog eszébe jutni, csak egy hasonló hangszer képe; és az is lehet, hogy egyáltalán semmi nem jut az eszébe. Tegyük fel, hogy ezt az utasítást adom neki: „Most válassz ki egy bendzsót ezek közül a dolgok közül!” Ha azt választja, amit „bendzsó”-nak hívunk, akkor azt mondhatjuk, hogy „helyes értelmezést társított a »bendzsó« szóhoz”; ha egy másik hangszert választ – „úgy értelmezte a »bendzsó«-t, mint ami »húros hangszer«-t jelent.”

Azt mondjuk, hogy „ezt vagy azt az értelmezést társította a »bendzsó« szóhoz”, és hajlamosak vagyunk a választás aktusán túl, az értelmezés egy jól körülírt aktusát is feltételezni.


[1] Az eredetiben a Lewis Carroll Jabberwocky c. verséből származó “tove” kifejezés szerepel. A “csuszbugó” Weöres Sándor műfordításában (Szajkóhukky) a “tove” megfelelője.

[2] Az eredeti szövegben értelemszerűen „bevett használattal bíró angol szavak” szerepel. Ezeket minden hasonló esetben magyarítottam.

p.1

Mi egy szó jelentése?

Veselkedjünk neki a kérdésnek úgy, hogy először azt kérdezzük, mi egy szó jelentésének a magyarázata; hogy fest egy szó magyarázata?

Ez a kérdés hasonlóképpen lesz a segítségünkre, mint a „Hogyan mérünk meg egy hosszt?” kérdés a „Mi a hossz?” problémájának megértésében.

A „Mi a hossz?”, „Mi a jelentés?”, „Mi az 1 szám?” stb. kérdések mentális görcsöt idéznek elő bennünk. Érezzünk, hogy képtelenek vagyunk válasz gyanánt rámutatni valamire, de valamire mégis rá kell mutatnunk. (A filozófiai zavarok egyik jelentős forrásával találjuk szemben magunkat: az alany arra késztet, hogy egy neki megfelelő dolgot keressünk.)

Két előnye van, ha először azt kérdezzük, hogy „Mi a jelentés magyarázata?”. Bizonyos értelemben lehozod a „Mi a jelentés?” kérdést a földre. Ugyanis a „jelentés” jelentésének megértéséhez bizonyára a „jelentés magyarázta” jelentését is értened kell. Hozzávetőlegesen szólva: „kérdezzük azt, hogy mi a jelentés magyarázata, mert amit ez utóbbi megmagyaráz, az lesz a jelentés.” „A jelentés magyarázata” kifejezés grammatikájának tanulmányozása megtanít neked valamit a „jelentés” szó grammatikájáról, és kigyógyít a kísértésből, hogy valamiféle tárgyat hajszolj, amelyet „a jelentés”-nek nevezhetsz.

Amiket általában „egy szó jelentése magyarázatai”-nak hívunk, azokat nagyon hozzávetőlegesen verbális és rámutató definíciókra oszthatjuk. Később fogjuk látni, hogy ez a felosztás milyen értelemben csupán hozzávetőleges és átmeneti (és lényeges, hogy az). Tekintve, hogy egy verbális kifejezéstől egy másikhoz vezet, a verbális definíció bizonyos értelemben nem visz előre. A rámutató definícióban azonban mintha egy sokkal valóságosabb lépést tennénk afelé, hogy megtudjuk, mi a kifejezés jelentése.

Itt abba a nehézségbe ütközünk, hogy a nyelvünkben található szavak jelentős részére mintha nem léteznének rámutató definíciók; pl. az olyan szavak esetében, mint „egy”, „szám”, „nem” stb.

Kérdés: Vajon magát a rámutató definíciót is meg kell érteni? – A rámutató definíciót nem lehet félreérteni?