p.6

Más szóval a problémánk nem tudományos probléma volt; sokkal inkább egy zavart érzékeltünk problémaként.

Tegyük fel, hogy megpróbálunk pszichológiai vizsgálódások eredményei alapján felállítani egy elmemodellt, amely – mondhatnánk – magyarázatot ad az elme tevékenységére. Ez a modell ugyanúgy részét képezné egy pszichológiai elméletnek, ahogy az éter mechanikai modellje részét képezheti az elektromosság elméletének. (Mellesleg az ilyen modellek mindig az elmélet szimbolikájának képezik részét. Ezek előnye abban állhat, hogy azonnal befogadhatók és könnyen megjegyezhetők. Azt mondják, hogy a modell bizonyos értelemben felöltözteti a csupasz elméletet; hogy a meztelen elmélet mondatokból és egyenletekből áll. Ezt később közelebbről meg kell vizsgálnunk.)


Lehet, hogy úgy találjuk, hogy egy efféle elmemodellnek meglehetősen bonyolultnak és körülményesnek kéne lennie, hogy meg tudja magyarázni a megfigyelt mentális tevékenységeket; és lehet, hogy ezen az alapon fogjuk különös közegnek nevezni az elmét. De az elmének ez az aspektusa minket nem érdekel. A problémák, amelyeket felvethet, pszichológiai problémák, megoldásuk módszere pedig a természettudományos módszer.

Ha mármost minket nem az oksági összefüggések foglalkoztatnak, akkor az elme tevékenységei világosan állnak előttünk. És amikor a gondolkodás természete aggaszt minket, akkor a tanácstalanság, amelyet hibásan a közeg természetének tudunk be, valójában nyelvünk megtévesztő használatából eredő tanácstalanság. Ez a típusú hiba újra és újra felbukkan a filozófiában; például amikor tanácstalanul állunk az idő természete előtt, amikor az idő különös dolognak tűnik számunkra. Felettébb erős kísértést érzünk, hogy azt gondoljuk, itt rejtett dolgok vannak; valami, amit kívülről látunk ugyan, de beletekinteni nem tudunk. És mindezek ellenére szó sincs ilyesmiről. Nem új tényeket akarunk megtudni az időről. Az érdeklődésünkre számot tartó valamennyi tény világosan előttünk áll. De az „idő” alanyként való használata megtéveszt minket. Ha közelebbről megnézzük e szó grammatikáját, az lesz a benyomásunk, hogy semmivel sem kevésbé meglepő, hogy az ember feltalálta az idő istenét, mint ha a negáció vagy a diszjunkció istenét találnánk fel.

Következésképp félrevezető a gondolkodásról mint „mentális tevékenység”-ről beszélni. Mondhatjuk, hogy a gondolkodás lényegét tekintve jelekkel végzett műveletek tevékenysége. A tevékenységet a kéz végzi, amikor írásban gondolkodunk; a száj és a gége, amikor szóban; és amikor úgy gondolkodunk, hogy jeleket vagy képeket képzelünk el, akkor nem tudom megadni a gondolkodás ágensét. Ha erre azt mondod, hogy ilyen esetekben az elme gondolkodik, akkor pusztán arra hívnám fel a figyelmed, hogy egy metaforát használsz, vagyis hogy az elme itt más értelemben ágens, mint az írás során a kéz.