p.5

Ha a jel jelentése (vagyis nagyjából az, ami a jelben fontos) egy kép, amely megjelenik az elménkben, amikor látjuk vagy halljuk a jelet, akkor először is alkalmazzuk az imént ismertetett módszert, tehát helyettesítsük a mentális képet egy látott, külső tárggyal, például egy festett vagy modellezett képpel. Ebben az esetben miért élne az írott jel ezzel a festett képpel együtt, ha az írott jel önmagában halott volt? – Ami azt illeti, amint eszedbe jut, hogy lecseréld a mentális képet, mondjuk egy festett képre, és amint a kép ezáltal elveszti okkult jellegét, immár a legkevésbé sem tűnik úgy, mintha bármiféle életet kölcsönözne a kijelentésnek. (Valójában csak a mentális folyamat okkult jellegére volt szükséged a saját céljaidra.)

A hiba, amelyet hajlamosak vagyunk elkövetni, a következőképpen fejezhető ki: egy jel használatát keressük, de úgy, mintha az egy, a jellel koegzisztáló tárgy lenne. (E hiba egyik oka megint csak az, hogy „egy alanynak megfelelő dolgot” keresünk.)

A jel (a mondat) értelmét a jelek rendszeréből nyeri: a nyelvből, amelybe tartozik. Hozzávetőlegesen szólva: egy mondat megértése egy nyelv megértését jelenti.

A nyelv rendszerének részeként – mondhatnánk – rendelkezik a mondat élettel. De kísértést érzünk, hogy azt, ami élettel ruházza fel a mondatot, úgy képzeljük el, mint a mondatot kísérő okkult szférában található valamit. De bármi kísérné is, az számunkra csak egy másik jel lenne.

Első látásra úgy tűnik, mintha az adná a gondolkodás különös jellegét, hogy mentális állapotok láncolata, és úgy tűnik, hogy ami szokatlan és nehezen érthető a gondolkodással kapcsolatban, az nem más, mint az elme közegében zajló folyamatok, amelyek csak ebben a közegben lehetségesek. Az a hasonlat erőlteti ránk magát, amely a mentális közeget egy sejt, mondjuk egy amőba protoplazmájával rokonítja. Megfigyeljük az amőba bizonyos tevékenységeit: ahogy karjai kinyújtásával táplálkozik, ahogy több hasonló sejtre osztódik, amelyek mindegyike ugyanúgy növekszik és viselkedik, mint az eredeti. Azt mondjuk: „micsoda különös természetű dolognak kell a protoplazmának lennie, hogy így viselkedjen”, és talán azt is mondjuk, hogy semmiféle fizikai mechanizmus nem viselkedhet így, és az amőbának valami teljesen más típusú mechanizmussal kell rendelkeznie. Ugyanígy kísértést érzünk, hogy azt mondjuk: „az elmének felettébb különös mechanizmussal kell rendelkeznie, hogy képes legyen végrehajtani mindazt, amit az elme tesz.” De itt két hibát vétünk. Ugyanis ami számunkra különösnek tűnt a gondolattal és a gondolkodással kapcsolatban, az a legkevésbé sem az volt, hogy olyan különös hatásokat váltanak ki, amelyekre eddig nem találtunk (oksági) magyarázatot.