p.24

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a „Mi a »tudni« szó jelentése?” kérdés szempontjából a fenti kérdés csekély relevanciával bír, ha bír egyáltalán valamennyivel. Úgy tűnik, hogy amikor azt kérdezzük „Ebben az esetben miben áll »tudomást szerezni valamiről«?”, akkor mellékvágányra terelődtünk. Csakhogy ez a kérdés valójában a „tudni” szó grammatikájára vonatkozik, ami világosabbá válik, ha így fogalmazzuk meg: „Mit nevezünk »tudomást szerezni valamiről«-nek?” A „szék” szó grammatikájának része, hogy ezt nevezzük úgy, hogy „széken ülni”, a „jelentés” szó grammatikájának pedig része, hogy ezt nevezzük „a jelentés magyarázatá”-nak; ugyanígy, megmagyarázni a saját kritériumomat arra vonatkozóan, hogy valakinek fáj a foga, nem más, mint egy grammatikai magyarázatot adni a „fogfájás” szóra, és ebben az értelemben a „fogfájás” szó jelentésének magyarázatát.

Amikor „ennek és ennek fáj a foga” kifejezés jelentését tanultuk, a szóban forgó személyek viselkedésének
bizonyos fajtáit mutatták meg nekünk. Vegyük eme viselkedésfajták egyik példájaként azt, ha valaki az arcához szorítja a kezét. Tegyük fel, hogy a megfigyeléseim során azt találtam, hogy bizonyos esetekben, amikor a fenti kritérium fogfájásra engedett gyanakodni, az alany arcán megjelent egy piros folt. Tegyük fel, hogy ezek után azt mondom valakinek, hogy „látom A-nak fáj a foga, egy piros folt van az arcán.” Erre ő ezt kérdezheti: „Honnan tudod, hogy A-nak fogfájása van, amikor egy piros foltot látsz?” Ekkor rámutatnék, hogy bizonyos jelenségek az eddigiek során mindig egybeestek a piros folt megjelenésével.

De valaki ezután a következő kérdést tehetné fel: „Honnan tudod, hogy fáj a foga, amikor az arcához szorítja a kezét?” A válasz talán az lesz, hogy „azért mondom, hogy neki fáj a foga, amikor az arcához szorítja a kezét, mert én az arcomhoz szoktam szorítani a kezem, amikor fáj a fogam.” De mi történik, ha tovább kérdezünk: „És miért gondolod, hogy az ő fogfájása összefügg azzal, hogy az arcához szorítja a kezét, pusztán abból, hogy a te fogfájásod összefügg azzal, hogy az arcodhoz szorítod a kezed?” Ez a kérdés tanácstalansággal tölt el, és felismered, hogy ennél mélyebbre nem áshatunk, vagyis elértünk a konvenciókhoz. (Ha a legutóbbi kérdésre azt felelnéd, hogy akárhányszor megkérdeztünk valakit, aki az arcához szorította a kezét, hogy mi a baj, mindig azt felelték, hogy „fáj a fogam”, akkor emlékezz, hogy ez a tapasztalat csupán szavakat rendel ahhoz, hogy valaki az arcához szorítja a kezét.)

Vezessünk be két ellentétes terminust bizonyos elemi zavarok elkerülése végett: arra a kérdésre, hogy „Honnan tudod, hogy ennek és ennek az esete áll fenn?”, néha „kritériumok”, néha pedig „tünetek” felsorolásával felelünk.

p.23

A pszichoanalízis pontosan ebben az értelemben beszél tudattalan gondolatokról, akarati aktusokról stb. Vajon ebben az értelemben hibás-e azt mondani, hogy fáj a fogam, de nem tudok róla? Nincs benne semmi hibás, hiszen csak egy új terminológiáról van szó, amelyet bármikor lefordíthatunk hétköznapi nyelvünkre. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy ez a terminológia új módon használja a „tudni” szót. Ha meg akarod vizsgálni ennek a kifejezésnek a használatát, akkor érdemes feltenned a kérdést, hogy „Ebben az esetben mi jellemzi azt a folyamatot, amelynek során tudomást szerzünk valamiről?” „Mit nevezünk »tudomást szerezni valamiről«-nek vagy »kideríteni valamit«-nek?”

Az új konvenciónk értelmében nem helytelen azt mondani, hogy „tudattalan fogfájásom van.” Mi többet várhatnál el a jelölésedtől, mint hogy azt a szuvas fogat, amelyik fogfájást okoz, megkülönböztesse attól, amelyik nem? De az új kifejezés félrevezet minket azzal, hogy olyan képeket és párhuzamokat hív elő, amelyek megnehezítik a konvenciónk fenntartását. És rendkívül nehéz megszabadulni ezektől a képektől, hacsak nem vagyunk mindig résen; és különösen nehéz a filozofálás során, amikor arról elmélkedünk, hogy mit mondunk a dolgokról. Ily módon a „tudattalan fogfájás” kifejezés hallatán az a téves gondolatunk támadhat, hogy egy elképesztő felfedezés történt, amely bizonyos értelemben teljességgel kétségek közé sodorja értelmünket; ellenkező esetben a kifejezés szélsőséges zavart idézhet elő bennünk (a filozófia zavara), és olyan kérdéseket teszünk fel, hogy „Miként lehetséges tudattalan fogfájás?” Hajlamos lehetsz a tudattalan fogfájás lehetőségének tagadására, de erre a tudós azt fogja felelni, hogy a dolog létezése bizonyított tény, és teszi ezt úgy, mint aki egy elterjedt előítéletet semmisít meg. Azt fogja mondani, hogy „a helyzet meglehetősen egyszerű; léteznek olyan dolgok, amelyekről nem tudsz, és létezhet olyan fogfájás is, amelyről nem tudsz. Csupán egy új felfedezésről van szó.” Ez a magyarázat nem lesz kielégítő, de nem fogsz tudni mit felelni rá. Ez a helyzet újra és újra megismétlődik a tudós és a filozófus között.

Ilyen esetekben megvilágíthatjuk a dolgot, ha ezt mondjuk: „Nézzük meg, hogy hogyan használjuk a »tudattalan«, »tudni« stb. stb. szavakat ebben az esetben, és hogyan más esetekben!” Meddig tart a hasonlóság eme használatok között? Továbbá új jelöléseket is megpróbálunk majd kitalálni, hogy megtörtjük a bűvöletet, amelyben a megszokott jelöléseink tartanak.

Azt mondtuk, hogy a „tudni” szó grammatikája (használata) vizsgálatának egyik módja az, hogy feltesszük magunknak a kérdést, hogy az éppen vizsgált esetben mit nevezünk „tudomást szerezni valamiről”-nek.

p.22

A Russell által a „kívánás” szónak adott jelentést úgy jellemezhetjük, ha azt mondjuk, hogy az számára egyfajta éhséget jelent. – Hogy egy bizonyos éhségérzetet egy bizonyos dolog elfogyasztása elégít ki, ez egy hipotézis. Russell szóhasználatában értelmetlen azt mondani, hogy „Megkívántam egy almát, de megelégedtem egy körtével.” De néha szoktunk ilyet mondani, és ilyenkor nem a russelli értelemben használjuk a „kívánás” szót. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy a „kívánás” feszültsége feloldódott, anélkül, hogy a kívánság teljesült volna; és azt is, hogy a kívánság teljesült, anélkül, hogy a feszültség feloldódott volna. Vagyis ebben az értelemben elégedett lehetek, anélkül, hogy a kívánságom teljesült volna.

Kísértést érezhetünk, hogy azt mondjuk, a szóban forgó különbség pusztán ez: egyes esetekben tudjuk, hogy mire vágyunk, máskor pedig nem. Kétségtelen, hogy vannak esetek, amikor azt mondjuk, hogy „érzek valamiféle vágyakozást, de nem tudom, hogy mire vágyom”; vagy: „félelmet érzek, de nem egy konkrét dologtól félek.”

Ezeket az eseteket leírhatjuk úgy, ha azt mondjuk, hogy bizonyos érzeteink nem vonatkoznak tárgyakra. A „nem vonatkoznak tárgyakra” kifejezés egy grammatikai megkülönböztetést vezet be. Ha az efféle érzetek jellemzése során olyan igéket használunk, mint „fél”, „vágyakozik”stb., akkor ezek tárgyatlanok lesznek; a „félek” hasonló lesz a „sírok”-hoz. Lehet, hogy valami miatt sírunk, de amiatt sírunk, az nem összetevője a sírás folyamatának; vagyis leírhatnánk mindazt, ami a sírás során történik nélkül, hogy említést tennénk arról, ami miatt sírunk.

Tegyük fel, hogy azt javaslom, hogy a „félek”-hez hasonló kifejezéseket ezután csak tárgyas módban használjuk. Amikor korábban azt mondtuk, hogy „félelmet érzek” (tárgyatlan módban), ahelyett mostantól azt mondjuk, hogy „félek valamitől, de nem tudom, hogy mitől.” Van valamilyen ellenvetés ezzel a terminológiával szemben?

Azt mondhatjuk: „attól eltekintve, hogy ebben az esetben különös módon fogjuk használni a »tudni« szót, nincs.” Vegyük az alábbi esetet: – általános, semmire nem irányuló félelmet érzünk. Egy későbbi élmény hatására azt mondjuk: „most már tudom, hogy mitől féltem. Attól féltem, hogy ez és ez történik.” Helyesen járunk el, ha az első érzésemet egy tárgyatlan igével írjuk le, vagy inkább azt kellene mondanom, hogy a félelmemnek volt tárgya, jóllehet én nem tudtam róla? Mindkét leírásformát használhatjuk. Hogy ezt megértsd, vizsgáld meg a következő példát: – praktikusnak bizonyulhat, ha egy bizonyos típusú fogszuvasodást, amelyet nem kísér a rendszerint fogfájásnak hívott jelenség, „tudattalan fogfájás”-nak nevezünk, és az ilyen esetekben azt a kifejezést használjuk, hogy fogfájásunk van, de nem tudunk róla.

p.21

Azzal szemben nincs ellenvetés, hogy egy bizonyos érzetet „B érkezését várni” érzetnek nevezzünk. Akár még jó, gyakorlati okai is lehetnek egy efféle kifejezés használatának. De vegyük észre, hogy amennyiben így magyaráztuk meg a „várni, hogy B megjöjjön” kifejezés jelentését, ezzel egyetlen olyan származtatott kifejezést sem magyaráztunk meg, amelyet egy, a „B” helyére beillesztett névvel kapunk. Azt is mondhatnánk, hogy a „B érkezését várni” kifejezés nem értéke az „x érkezését várni” függvénynek. Ez könnyebben érthető, ha a mi esetünket összehasonlítjuk az „x-et eszem” függvénnyel. Annak ellenére, hogy nem tanították meg nekünk külön a „széket enni” kifejezés jelentését, értjük a „széket eszem” kijelentést.

A mi esetünkben a „B” név által, a „B-t várom” kifejezésben játszott szerep ahhoz a szerephez hasonlítható, amelyet a „Bright” név tölt be a „Bright-kór”[1] kifejezésben. Vesd össze ennek a szónak a grammatikáját, amikor egy konkrét betegségfajtát jelöl, azzal, amikor azt a betegséget jelöli, amelyben Bright szenved. Úgy fogom jellemezni a különbséget, hogy azt mondom, az első esetben a „Bright” szó egy index a „Bright-kór” összetett névben; a második esetben az „x-kór”[2] függvény egy argumentumának fogom nevezni. Mondhatjuk azt, hogy egy index utal valamire, és az ilyen utalások a legkülönfélébb módokon igazolhatók. Következésképp egy érzetet „B érkezésére való várakozás”-nak nevezni nem más, mint ellátni egy összetett névvel, „B” pedig feltehetőleg arra a személyre utal, akinek érkezését a szóban forgó érzet rendszerint megelőzi.

Ahelyett, hogy névként használnánk, a „B érkezésére való várakozás” kifejezést használhatjuk úgy is mint bizonyos érzetek ismertetőjegyét. Mondhatjuk például, hogy egy bizonyos feszültséget B érkezésére való várakozásnak nevezünk, ha B megérkezése feloldja azt. Ha így használjuk a kifejezést, akkor helyes azt mondani, hogy amíg a várakozásunk be nem teljesül, addig nem tudjuk, mire várunk (vö. Russell). De azt senki sem gondolhatja, hogy ez a „várakozás” szó használatának egyetlen, vagy akár csak leggyakoribb módja. Ha megkérdezem valakitől, hogy „Kire vársz?”, majd miután megkaptam a választ, úgy folytatom, hogy „Biztos vagy benne, hogy nem valaki másra vársz?”, akkor az esetek többségében a kérdezett abszurdnak fogja tartani a kérdést, és valahogy így felel majd: „csak tudom, hogy kire várok.”

[1] A „Bright-kór” megfelelője az angol szövegben a „Bright’s disease” birtokos szerkezet, amely egyszerre utalhat a Bright által leírt vesegyulladásra, és arra a betegségre, amelyben Bright szenved.

[2] Az angol szövegben „x’s disease”. Lásd a fenti lábjegyzetet.