p.29

Vagy mondhatjuk azt, hogy nincsenek tisztában a „felfedezés” szó különböző jelentéseivel, amikor az egyik esetben az ötszög szerkesztésének felfedezéséről beszélünk, a másikban pedig a Déli-sark felfedezéséről.

Amikor különbséget tettünk a „vágyakozás”, „félelem”, „várakozás” stb. szavak tranzitív és intranzitív használata között, azt mondtuk, hogy valaki megpróbálhatja elsimítani a nehézségeinket az alábbi állítással: „a két eset közötti különbség egyszerűen az, hogy az egyik esetben tudjuk, hogy mire vágyakozunk, a másikban pedig nem.” Azt gondolom, hogy aki ilyet állít, az nyilvánvalóan nem látja, hogy a különbség, amelyet magyarázatával ki akart küszöbölni, újra feltűnik, amikor alapos vizsgálat alá vetjük a „tudni” szót, a fenti két esetben. Az „a különbség egyszerűen az …” kifejezés azt a látszatot kelti, mintha elvégeztük volna az eset analízisét, melynek során egy egyszerű elemzésre bukkantunk; mint amikor rámutatunk, hogy két teljesen eltérő nevű anyag összetételét tekintve alig különbözik.

Azt mondtuk, hogy ebben az esetben mindkét kifejezést használhatjuk: „vágyakozást érzünk (ahol a „vágyakozás”-t intranzitív módon használjuk)”, és „vágyakozást érzünk valamire, és nem tudjuk, hogy mire vágyakozunk.” Különösnek tűnhet azt mondani, hogy két, egymásnak ellentmondani látszó kifejezés bármelyikét helyesen használhatjuk; de az ilyen esetek meglehetősen gyakoriak.

Ennek megvilágítására használjuk az alábbi példát. Azt szoktuk mondani, hogy az x² = −1 egyenlet megoldása ±√−1. Volt idő, amikor azt mondták, hogy ennek az egyenletnek nincs megoldása. Akár egyetértésben van ez az állítás az előbbivel, amelyik megadta az egyenlet megoldásait, akár nincs, annak számosságával bizonyosan nem rendelkezik. De könnyedén felruházhatjuk ezzel a számossággal, ha azt mondjuk, hogy az x² + ax + b = 0 egyenletnek nincs megoldása, hanem α távolságra van a legközelebbi megoldástól, amely β. Hasonlóképpen mondhatjuk azt, hogy „egy egyenes mindig metszi a kört; néha valós, néha pedig komplex pontokban”, vagy azt, hogy „egy egyenes vagy metszi a kört, vagy nem metszi, és α távolságra van tőle, hogy metssze.” Ez a két állítás pontosan ugyanazt jelenti. Attól függően lesz az egyik vagy a másik kielégítőbb, hogy miként akar valaki a dologra tekinteni. Elképzelhető, hogy a metszés és nem metszés közötti különbséget szeretné a lehető legjelentéktelenebbnek ábrázolni. De az is lehet, hogy ki akarja hangsúlyozni; és bármelyik hajlamot igazolhatják, mondjuk, az ő éppen aktuális, gyakorlati céljai. De ez semmiképp sem lehet oka annak, hogy az egyik kifejezésformát előnyben részesíti a másikkal szemben.

p.28

De ne feledkezzünk meg róla, hogy egy szónak nincs valami tőlünk független erő által ráruházott jelentése, amely lehetővé tenne egyféle tudományos vizsgálatot, hogy kiderítsük, mit jelent valójában a szó. A szó azzal a jelentéssel bír, amit valaki adott neki.

Vannak szavak, amelyek számos, világosan definiált jelentéssel rendelkeznek. Ezeket a jelentéseket könnyű jegyzékbe szedni. És vannak szavak, amelyekről azt mondhatjuk, hogy ezer különféle módon használjuk őket, amely módok fokozatosan olvadnak össze egymással. Nem csoda, hogy nem tudjuk szigorú szabályok jegyzékébe szedni a használatukat.

Helytelen azt mondani, hogy a filozófiában – hétköznapi nyelvünkkel szemben – egy ideális nyelvvel foglalkozunk. Ez ugyanis azt a hatást kelti, mintha azt gondolnánk, hogy képesek vagyunk javítani a hétköznapi nyelven. De a hétköznapi nyelv rendben van. Amikor „ideális nyelveket” találunk ki, akkor ezt nem azért tesszük, hogy a hétköznapi nyelvünk helyére állítsuk őket; hanem csupán azért, hogy kiküszöböljük a zavart, amit az a gondolat okozott valaki fejében, hogy megragadta egy hétköznapi szó egzakt használatát. Továbbá ezért nem pusztán abban áll a módszerünk, hogy felsoroljuk a szavak tényleges használatát, hanem szándékosan kitalálunk új használatokat, némelyiket éppen abszurd jellege miatt.

Amikor azt mondjuk, hogy a módszerünk segítségével arra törekszünk, hogy bizonyos analógiák félrevezető hatását közömbösítsük, akkor fontos, hogy megértsd, hogy a félrevezető analógia elgondolása egyáltalán nem élesen definiált. Nem lehet éles határvonalat húzni azon esetek köré, amikor azt mondhatjuk, hogy valakit egy analógia vezetett félre. Kifejezések analógiás mintákra konstruált használata gyakran egymástól távol eső esetek közötti analógiákat hangsúlyoz. És ezáltal ezek a kifejezések rendkívül hasznosnak bizonyulhatnak. A legtöbb esetben lehetetlen rámutatni arra a pontra, ahol egy analógia elkezd tévútra terelni minket. Minden egyes jelölés egy bizonyos nézőpontot emel ki. Ha például a vizsgálódásainkat „filozófiá”-nak nevezzük, akkor ez a cím egyrészről megfelelőnek tűnik, másrészről viszont bizonyosan félrevezetett egyeseket. (Azt mondhatnánk, hogy amivel foglalkozunk, az az egyik örököse annak, amit valaha „filozófiá”-nak hívtak.) Különösen azokban az esetekben kívánjuk valakiről azt mondani, hogy félrevezette egy kifejezésforma, amely esetekben ezt állítanánk valakiről: „nem mondaná ezt, ha tisztában lenne az ezen és ezen szavak grammatikája közötti különbséggel, vagy ha tudomása lenne erről a másik kifejezési lehetőségről” és így tovább. Így mondhatjuk néhány filozofáló matematikusról, hogy nyilvánvalóan nincsenek tisztában a „bizonyítás” szó számos különböző használata közötti különbségekkel; illetve hogy nincsenek tisztában a „fajta” szó használatai közötti különbségekkel, amikor úgy beszélnek számfajtákról és bizonyításfajtákról, mintha a „fajta” szó itt ugyanazt jelentené, amit az „almafajták” kontextusában.

p.27

Itt még világosabb az eset, hiszen a vizsgálódás azzal kezdődik, hogy az ifjú egy példát ad az egzakt definícióra, majd arra kérik, hogy ennek mintájára adja meg a „tudás” definícióját. Abból ahogy a probléma megfogalmazódik, úgy tűnik, mintha valami baj lenne a „tudás” szó hétköznapi használatával. Úgy tűnik, nem tudjuk, mit jelent, és ebből következőleg esetleg nincs is jogunk használni. Így kéne felelnünk: „a »tudás« szónak nincs egy, egzakt használata; de számos ilyen használatot kitalálhatunk, amelyek majd többé-kevésbé egybeesnek azokkal a módokkal, ahogyan a szót ténylegesen használjuk.”

A filozófiailag összezavarodott ember törvényt lát a szó használatában, és amikor következetesen próbálja alkalmazni azt, olyan esetekbe ütközik, ahol a törvény paradox eredményhez vezet. Egy efféle zavar tárgyalása nagyon gyakran a következőképpen zajlik: Először is megfogalmazódik a kérdés, hogy „Mi az idő?” Ez a kérdés azt a látszatot kelti, hogy amit keresünk, az egy definíció. Tévesen azt gondoljuk, hogy a definíció az, ami orvosolni fogja a bajt (ahogy a gyomorrontás bizonyos fázisaiban olyan éhséget érzünk, amelyet nem lehet evéssel csillapítani). A kérdésre ezután egy rossz definíció formájában érkezik válasz; mondjuk: „az idő az égitestek mozgása.” A következő lépés annak belátása, hogy a definíció nem kielégítő. De ez csupán annyit jelent, hogy az „idő” szót nem használjuk szinonim módon az „égitestek mozgása” kifejezéssel. De azáltal, hogy az első definíciót rossznak bélyegeztük, most kísértést érzünk, hogy azt gondoljuk, egy másikkal – a helyes definícióval – kell lecserélnünk.

Vesd össze ezt a szám definíciójával. Itt az a magyarázat, hogy a szám azonos a számnévvel, kielégíti a definíció iránti, kezdeti vágyakozásunkat. És meglehetősen nehéz nem feltenni a kérdést: „Ha nem a számnév, akkor mégis mi?”

A filozófia – ahogy mi használjuk a szót – a kifejezésformák által ránk gyakorolt bűvölet elleni küzdelem.

Azt akarom, hogy emlékezz: a szavak azzal a jelentéssel bírnak, amit nekik adtunk; és magyarázatokkal adunk nekik jelentést. Lehet, hogy én adtam egy definíciót a szóra, és annak megfelelően használtam; vagy lehet, hogy azok magyarázták el nekem a szót, akik megtanítottak a használatára. Vagy érthetjük egy szó magyarázata alatt azt a magyarázatot, amelyet készek vagyunk megadni, ha valaki kéri. Legalábbis abban az esetben, ha egyáltalán készek vagyunk bármiféle magyarázatot adni; az esetek többségében, ugyanis nem vagyunk. Ebben az értelemben tehát sok szónak nincs szigorú jelentése. De ez nem hiányosság. Azt gondolni, hogy hiányosság, olyan lenne, mint azt mondani, hogy az olvasólámpám fénye nem igaz fény, mert nincs éles határa. A filozófusok nagyon gyakran beszélnek szavak jelentésének vizsgálatáról, elemzéséről.

p.26

A válasz nem más, mint hogy a zavarok, amelyek kiküszöbölésére törekszünk, mindig éppen ebből a nyelvhez való hozzáállásból fakadnak.

Vegyük példaként a „Mi az idő?” kérdést, ahogy azt Szent Ágoston és mások tették fel. Első ránézésre ez a kérdés egy definícióra irányul, de itt egyből felmerül a kérdés: „Mit nyerünk egy definícióval, ha úgyis csak más, definiálatlan terminusokhoz vezet?” És miért kéne, hogy az idő definíciójának hiánya zavarba ejtsen bennünket, a „szék” definíciójáé pedig nem? Miért ne ejtsen zavarba valamennyi eset, amelyben nem rendelkezünk definícióval? A definíció gyakran világossá teszi egy szó grammatikáját. És valójában az „idő” szó grammatikája az, ami zavarba ejt minket. Pusztán ennek a zavarodottságnak adunk hangot, amikor egy némileg félrevezető kérdést fogalmazunk meg – vagyis a „Mi a …?” kérdést. Ez a kérdés a tisztánlátás hiányának, a mentális feszélyezettségnek a kifejeződése, amely a gyerekek által oly gyakran feltett „Miért?” kérdéshez hasonlít. Ez utóbbi is a mentális feszélyezettség kifejezése, amely nem feltétlenül egy okra vagy egy indokra irányul. (Hertz: A mechanika elvei.) Az „idő” szó grammatikájával kapcsolatos zavar abból ered, amit az ebben a grammatikában fellelhető látszólagos ellentmondásoknak nevezhetünk.

Egy efféle „ellentmondás” ejtette zavarba Szent Ágostont, amikor a következőképpen érvelt: Miként lehetséges, hogy megmérjük az időt? A múlt azért nem mérhető, mert már elmúlt; a jövő pedig azért nem mérhető, mert még nem jött el. A jelen pedig azért nem mérhető, mert nincs kiterjedése.

Az itt felmerülni látszó ellentmondást egy szó – jelen esetben a „mérés” – két, különböző használata közötti összeütközésnek nevezhetnénk. Ágoston, mondhatnánk, egy hossz megmérésének folyamatára gondol: mondjuk egy előttünk elhaladó futószalagon elhelyezkedő, két jel közötti távolságra, amely szalagnak mindig csak egy apró szeletét (a jelent) látjuk magunk előtt. A zavar feloldása abban fog állni, hogy azt, amit „mérés” alatt értünk (a „mérés” szó grammatikáját), amikor a szót egy futószalagon kimért távolságra használjuk, összevetjük azzal, amikor a szót az időre alkalmazzuk. A probléma egyszerűnek tűnhet, de rendkívüli nehézsége a nyelvünkben, két hasonló struktúra között fennálló analógia által ránk gyakorolt bűvöletből ered. (Itt segít, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy a gyermek számára néha csaknem lehetetlen elhinni, hogy egy szó két jelentéssel is bírhat.)

Világos, hogy az idő fogalmának fenti problémája egy szigorú szabályok formájában megadott válaszra vár. A zavar a szabályokra vonatkozik. Vegyünk egy másik példát: a szókratészi „Mi a tudás?” kérdését.

p.25

Ha az orvostudomány egy meghatározott bacilus által okozott gyulladást anginának nevez, és egy konkrét esetben azt kérdezzük, „Miért mondod, hogy ez az ember anginában szenved?”, akkor a válasz, mely szerint „ezt és ezt a bacilust mutattam ki a vérében”, az angina kritériumát adja meg, vagy azt, amit az angina meghatározó kritériumának nevezhetünk. Ellenben ha azt a választ kapnánk, hogy „be van gyulladva a torka”, akkor ez az angina egyik tünetét adhatja meg. „Tünet”-nek nevezem azt a jelenséget, amely tapasztalataink szerint, így vagy úgy, egybeesik azzal a jelenséggel, amely a meghatározó kritériumunk. Eképp azt mondani, hogy „valaki akkor szenved anginában, ha ezt a bacilust mutatják ki nála”, tautológia, vagy az „angina” definíciójának kötetlen kifejezése. De azt mondani, hogy „valaki akkor szenved anginában, ha torokgyulladása van”, egy hipotézis felállítása.

Ha a gyakorlatban megkérdeznék tőled, hogy melyik jelenség meghatározó kritérium, és melyik tünet, akkor az esetek nagy részében képtelen lennél válaszolni, hacsak nem egy önkényes, ad hoc döntéssel. Praktikusnak bizonyulhat valamely szót egy bizonyos jelenség meghatározó kritériumként való használatával definiálni, később mégis könnyű lesz meggyőzni minket róla, hogy egy olyan jelenséggel definiáljuk, amely az első használatunk szerint tünetnek minősült. Az orvosok anélkül használják a betegségek nevét, hogy valaha eldöntenék, mely jelenségek számítanak kritériumnak, és melyek tünetnek; és ez nem kell, hogy a tisztánlátás sajnálatos hiánya legyen. Mert emlékezz, hogy általában nem szigorú szabályok szerint használjuk a nyelvet – ahogy nem is szigorú szabályok mentén tanultuk meg. Ugyanakkor mi, a fejtegetéseink során, állandóan egy egzakt szabályok mentén folyó kalkulushoz hasonlítjuk a nyelvet.

Ez a nyelv meglehetősen egyoldalú megközelítése. A gyakorlatban nagyon ritkán használjuk a nyelvet efféle kalkulusként. Ugyanis nem csupán arról van szó, hogy a nyelvhasználat során nem gondolunk a használat szabályaira (definíciókra stb.), de amikor azt kérik tőlünk, hogy adjuk meg eme szabályokat, akkor az esetek többségében képtelenek vagyunk erre. Nem vagyunk képesek világosan körülírni az általunk használt fogalmakat; nem azért, mert nem ismerjük a valódi definíciójukat, hanem ezért, mert nincs valódi „definíciójuk”. A feltételezés, mely szerint muszáj, hogy legyen, olyan lenne, mint azt feltételezni, hogy amikor a gyerekek labdáznak, akkor mindig szigorú szabályok szerint játszanak.

Amikor a nyelvről mint egy egzakt kalkulusban használt szimbolikáról beszélünk, akkor az, ami a lelki szemeink előtt lebeg, a természettudományban és a matematikában található meg. Hétköznapi nyelvhasználatunk csak kivételes esetekben felel meg az egzaktság ezen mércéjének. Akkor mégis miért hasonlítjuk folyton szavaink használatát egzakt szabályok követéséhez a filozófiában?