p.33

Lehet, hogy megpróbáltad lemásolni, de nem jártál sikerrel; vagy lehet, hogy teljesen más szándékkal rajzoltál egy ellipszist, ami véletlenül a hasonlóra sikerült, mint az, amelyiket le kellett volna másolnod. Mit csinálsz, amikor megpróbálod lemásolni az ellipszist? Nos, ránézel, rajzolsz valamit egy papírlapra, talán megméred, amit rajzoltál, esetleg káromkodsz, ha azt látod, hogy nem hasonlít a modellre; de az is lehet, hogy azt mondod, hogy „le fogom másolni ezt az ellipszist”, de csak rajzolsz egy hasonlót. Egymással családi hasonlóságban álló cselekedetek és szavak végtelen sokféleségét nevezzük úgy, hogy „lemásolni próbálni”.

Tegyük fel, hogy ezt mondjuk: „hogy egy kép egy bizonyos tárgy képe, az abban áll, hogy egy bizonyos módon abból a tárgyból származtatjuk.” Könnyen leírhatjuk, hogy miket nevezünk egy kép valamely tárgyból való származtatásának (hozzávetőlegesen szólva, vetítése folyamatnak). De különösen nehezünkre esik elismerni, hogy ezen folyamatok bármelyike az lenne, amit „szándékos leképezés”-nek nevezünk. Ugyanis bármilyen vetítési folyamatot (cselekvést) írunk is le, ezt a vetítést mindig újra lehet értelmezni. Következésképp – akarnánk mondani – egy efféle folyamat soha nem lehet maga a szándék. Mert a vetítési folyamat újraértelmezésénél mindig kiderülhet, hogy éppen az ellenkező szándékról van szó. Képzeld el az alábbi esetet: valakinek azt az utasítást adjuk, hogy sétáljon egy bizonyos irányba, azzal, hogy arra mutatunk, vagy rajzolunk egy nyilat, ami arra mutat. Tegyük fel, hogy a nyilak rajzolása az a nyelv, amelyen ilyen utasításokat általában adni szoktunk. Vajon nem lehetne egy ilyen utasítást úgy értelmezni, hogy az utasított a nyíllal ellentétes irányba induljon el? Ez nyilvánvalóan kivitelezhető lenne úgy, hogy hozzáadunk a nyílhoz néhány szimbólumot, amelyeket „egy értelmezés”-nek nevezhetünk. Könnyen elképzelhetünk egy olyan helyzetet, amelyben, például megtévesztés céljából, megállapodunk valakivel, hogy a szokásos értelmével ellentétesen hajtson végre egy utasítást. A szimbólum, amely az eredeti nyíl értelmezését adja, lehet például egy másik nyíl. Amikor így vagy úgy értelmezünk egy szimbólumot, akkor az értelmezés mindig egy a régi szimbólumhoz adott, új szimbólum.

Mondhatjuk mármost, hogy minden egyes alkalommal, amikor valakinek egy nyíl felmutatásával adunk utasítást, és ezt nem „mechanikusan” (gondolkodás nélkül) tesszük, akkor ezt vagy azt értjük a nyíl alatt. És a valami alatt valamit értés eme folyamata, bármi legyen is az, leképezhető egy másik nyíllal (amely az eredetivel megegyező vagy ellentétes értelemben mutat). A „valami alatt valamit értés és a mondás”-ról alkotott képünk lényegéhez tartozik, hogy a két folyamat végbemenését különböző szférákban képzeljük el.

p.32

Miért ne mondhatnám azt, hogy „azt a tényt hiszem, hogy az egyetem lángokban áll”? Ez csupán egy esetlen megfogalmazása annak, hogy „azt hiszem, hogy az egyetem lángokban áll.” Azt mondani, hogy „nem a tényt hisszük”, maga is egy zavar eredménye. Azt gondoljuk, hogy valami ilyesmit mondunk: „nem a cukornádat esszük, hanem a cukrot”, „Nem Smith úr lóg a galériában, hanem a képe.”

A következő lépés, amelyet hajlamosak vagyunk megtenni, az a gondolat, hogy gondolkodásunk tárgya nem a tény, hanem a tény árnyéka. Ezt az árnyékot különféle nevekkel illették, például, „kijelentés” vagy „a mondat értelme”.

De ez nem oszlatja el a nehézségünket. Ugyanis a kérdés most a következő: „Hogy lehet valami egy olyan tény árnyéka, amely nem létezik?”

Másképp is kifejezhetem a problémánkat, ha azt mondom, hogy „Honnan tudhatjuk, hogy az árnyék minek az árnyéka?” – Az árnyék valamiféle portré; következésképp úgy is megfogalmazhatom a problémánkat, hogy „Mitől lesz egy portré N. úr portréja?” A válasz, amely elsőre adhatja magát, az, hogy „a portré és N. úr közötti hasonlóság.” Ez a válasz valójában azt mutatja meg, hogy mire gondoltunk, amikor egy tény árnyékáról beszéltünk. Ugyanakkor világos, hogy a portréról alkotott képzetünket nem a hasonlóság konstituálja; ugyanis ennek a képzetnek a lényegéhez tartozik, hogy lehessen jó és rossz portréról beszélni. Más szóval az árnyék számára lényegi, hogy képes legyen úgy leképezni dolgokat, ahogy azok valójában nincsenek.

A „Mitől lesz egy portré valaki portréja?” kérdésre adható egyik kézenfekvő és helyes válasz az, hogy a szándék. De ha látni akarjuk, hogy mit is jelent „ezt valaki portréjának szánni”, akkor nézzük meg, hogy mi történik valójában, amikor ez a szándékunk. Emlékezz rá, amikor arról beszéltünk, hogy mi történik, amikor négy és fél öt között várok valakit. Egy képet (például a festő részéről) valaki portréjának szánni se nem egy konkrét tudatállapot, se nem egy konkrét mentális folyamat. De cselekvések és tudatállapotok számos kombinációját nevezzük úgy, hogy „…-nek szánni”. Lehet, hogy valaki azt a feladatot kapta, hogy fesse meg N portréját, majd leült N-nel szemben, és olyan mozdulatokat végzett, amelyeket így nevezünk: „N arcának lemásolása”. Ennek azt lehet ellene vetni, hogy a másolás lényege a másolás szándéka. Erre azt felelném, hogy számos különböző folyamatot nevezünk „valami lemásolásá”-nak. Végy egy példát. Rajzolok egy ellipszist egy lapra, és megkérlek, hogy másold le. Mi jellemzi a másolás folyamatát? Az ugyanis világos, hogy nem a tény, hogy egy hasonló ellipszist rajzolsz.

p.31

Azért mondom ezt, mert néha majdnem úgy tűnik, mintha a nehézség annak felidézésében állna, hogy pontosan mi történt, amikor valamit gondoltunk – az introspekció nehézsége, vagy valami hasonló; jóllehet a nehézség valójában akkor jelentkezik, amikor egy félrevezető kifejezésforma médiumán keresztül vesszük szemügyre a tényeket.

„Hogy gondolhatjuk azt, aminek az esete nem áll fenn? Ha azt gondolom, hogy a King’s College lángokban áll, jóllehet valójában nem áll lángokban, akkor a King’s College lángokban állásának ténye nem létezik. Akkor hogy gondolhatom? Hogy akaszthatjuk fel a tolvajt, aki nem létezik?” Válaszunkat az alábbi formában fogalmazhatnánk meg: „ha nem létezik, akkor nem akaszthatom fel; de attól, hogy nem létezik, még kereshetem.”

Itt a „gondolkodás tárgya” és a „tény” főnevek, valamint a „létezik” szó különböző jelentései vezetnek félre minket.

A tényről mint „tárgyak komplexumá”-ról való beszéd ebből a zavarból ered (vö. Logikai-filozófia értekezés). Tegyük fel, hogy ezt kérdezzük: „Hogy képzelhetjük el azt, ami nem létezik?” A válasz látszólag ez: „amikor ezt tesszük, akkor létező elemek nem-létező kombinációját képzeljük el.” Kentaurok nem léteznek, de az ember feje, törzse és karjai, valamint a ló lábai igen. „De vajon nem tudunk elképzelni egy tárgyat, amely gyökeresen más, mint bármi, ami létezik?” – Hajlamosak vagyunk azt felelni, hogy „nem; az elemeknek, az individuumoknak létezniük kell. Ha a pirosság, a kerekség vagy az édesség nem léteznének, akkor nem is tudnánk őket elképzelni.”

De mit értesz az alatt, hogy „a pirosság létezik”? Az órám létezik, ha valaki nem szedte darabokra, ha nem pusztította el. Mit neveznénk „a pirosság elpusztításá”-nak? Persze érthetjük alatta azt, hogy elpusztítunk minden piros tárgyat; de ez lehetetlenné tenné, hogy elképzeljünk egy piros tárgyat? Tegyük fel, hogy erre valaki ezt feleli: „De nyilvánvalóan léteznie kellett piros tárgyaknak, és neked látnod kellett azokat, ha képes vagy elgondolni őket.” – De honnan tudod, hogy ez így van? Tegyük fel, hogy azt mondom, hogy „a szemgolyódra gyakorolt nyomás piros képet eredményez.” Nem lehetséges, hogy így ismerkedtél meg a pirossal? És miért ne lehetne, hogy csupán elképzeltél egy piros foltot? (Az itt érzett nehézséget egy későbbi alkalommal kell megvitatnunk.)

Most hajlamosak lehetünk ezt mondani: „mivel a tény, amely igazzá tenné a gondolatunkat, nem mindig létezik, nem a tényt gondoljuk.” De ez csupán attól függ, hogy hogy akarom használni a „tény” szót.

p.30

Hogy melyik kifejezésformát részesíti előnyben, illetve, hogy van-e egyáltalán ilyen preferenciája, az gyakran gondolkodásának általános, mélyen gyökerező hajlamaitól függ.

(Vajon azt kell mondanunk, hogy vannak esetek, amelyekben valaki megvet valakit, de nem tud róla; vagy inkább úgy kellene leírnunk ezeket az eseteket, mint amelyekben az egyik fél nem megveti a másikat, hanem az irányában tanúsított, akaratlan viselkedése – a hangnem, amelyen beszél vele stb. –, általában a megvetéssel jár együtt? Mindkét kifejezésforma helyes; de az elme különböző hajlamairól tanúskodhatnak.)

Térjünk vissza a „kívánni”, „számítani valamire”, „vágyakozni valamire” stb. kifejezések grammatikájának vizsgálatához, és vegyük szemügyre azt a rendkívüli fontosságú esetet, amelyben az „azt kívánom, hogy ez és ez történjen” kifejezés egy tudatfolyamat közvetlen leírása. Vagyis azt az esetet, amelyben a „Biztos vagy benne, hogy ez az, amit kívánsz?” kérdésre hajlamosak lennénk azt felelni, hogy „csak tudom, hogy mit kívánok.” Most vesd össze ezt a választ azzal, amit a legtöbben a „Tudod az ábécét?” kérdésre adnánk. Vajon a határozott, igenlő válasz hasonló értelemmel bír, mint a fenti kijelentés? Bizonyos értelemben mindkét kijelentés félresepri a kérdést. De az előbbi nem azt akarja mondani, hogy „csak tudok egy ennyire egyszerű dolgot”, hanem inkább ezt: „a kérdés, amelyet feltettél, értelmetlen.” Azt mondhatjuk: ebben az esetben a kérdés félreseprésének hibás módszerét alkalmazzuk. A „természetesen tudom” kifejezés itt helyettesíthető a „természetesen nincs kétség felőle” kifejezéssel, amely úgy értelmezhető, mint „ebben az esetben értelmetlen kételyről beszélni.” Ebben az értelemben a „természetesen tudom, hogy mit kívánok” válasz értelmezhető grammatikai kijelentésként.

Hasonló a helyzet, ha azt kérdezzük, hogy „Van ennek a szobának hossza?”, és valaki azt feleli, hogy „természetesen van.” Azt is felelhette volna, hogy „Ne kérdezz értelmetlenséget.” Másfelől az „a szobának van hossza” használható grammatikai kijelentésként. Ebben az esetben a kijelentés azt mondja, hogy az „a szoba … méter hosszú” formájú mondat értelmes.

A „kívánni”, „gondolkodni” stb. kifejezések azon értelme, amelyet éppen vizsgálunk, számos filozófiai nehézséggel összekapcsolódik. Ezek mind összefoglalhatók az alábbi kérdésben: „Hogy gondolhatjuk azt, aminek az esete nem áll fenn?”

Ez a filozófiai kérdések egy gyönyörű példája. Azt kérdezi, hogy „Hogyan tudjuk…?”, és bár ez zavarodottsággal tölt el minket, mégis be kell vallanunk, hogy mi sem könnyebb, mint azt gondolni, aminek az esete nem áll fenn. Úgy értem, ez ismét megmutatja, hogy a nehézség, amelyben magunkat találjuk, nem abból ered, hogy képtelenek vagyunk elképzelni, miként gondolunk valamit; ahogy az idő mérésével kapcsolatos filozófiai nehézség sem abból eredt, hogy képtelenek voltunk elképzelni, hogy ténylegesen miként mérjük az időt.