p.14

A későbbi cselekvéseink (megértés, engedelmeskedés, egy hossz megállapítása stb.) hipotetikus történeteként felfogott tanítás kiesik vizsgálódásunk köréből. A megtanult, és a későbbiek folyamán alkalmazott szabály csak annyiban érdekel minket, amennyiben az alkalmazás magában foglalja azt. Az érdeklődésünk tárgyát képező szabályok nem rendelkeznek a távolba hatás képességével.

Tegyük fel, hogy rámutatok egy papírdarabra, és azt mondom valakinek: „ezt a színt »piros«-nak nevezem.” Ezek után azt az utasítást adom neki, hogy „Most pedig fess egy piros foltot!”. Majd azt kérdezem tőle: „Miért pont ezt a színt festetted, miközben végrehajtottad az utasításomat?”. Erre válaszolhatja azt, hogy „Ezt a színt (itt a mintára mutat, amit adtam neki) pirosnak hívják; és amint látod, az általam festett folt színe megegyezik a minta színével.” Ezzel adott egy indokot arra, hogy miért így hajtotta végre az utasítást. Megadni az indokot, ami miatt az ember valamit tett vagy mondott, azt jelenti, hogy mutatunk egy utat, amely ehhez a cselekvéshez vezet. Ez néha azt jelenti, hogy az ember elmondja az utat, amelyet ő maga tett meg; máskor egy olyan út leírását jelenti, amely a cselekvéshez vezet, és összhangban van bizonyos elfogadott szabályokkal. Tehát amikor azt kérdezzük tőle, hogy „Miért pont ezt a színt festetted az utasításom végrehajtása során?”, leírhatta volna azt az utat, amelyet ténylegesen megtett a szín ezen konkrét árnyalatának lefestéséig. Ez történt volna, ha a „piros” szó hallatán a kezébe vette volna a „piros” címkével ellátott mintát, és a folt festése során lemásolta volna azt. Ugyanakkor elképzelhető, hogy „automatikusan”, vagy egy emlékkép alapján festette, de amikor rákérdezünk az indokra, mégis a mintára mutat, és a két szín azonosságára hívja fel a figyelmet. Az utóbbi esetben megadott indok a második fajtába tartozik; vagyis post hoc igazolás.

Ha valaki azt gondolja, hogy az utasítás megértése és végrehajtása nem lehetséges ezeket megelőző tanítás nélkül, akkor úgy gondol a tanításra, mint ami cselekvés indokát adja; vagyis az utat, amelyen járunk. Itt bukkan fel az elképzelés, mely szerint ha megértünk és végrehajtunk egy utasítást, akkor muszáj, hogy legyen egy indokunk arra, hogy miért úgy hajtottuk végre; mi több, a múlt végtelenébe vesző indokok láncolatával kell rendelkeznünk. Olyan ez, mintha valaki azt mondaná: „akárhol vagy is, egy másik helyről kellett odaérkezned, erre a korábbi helyre pedig egy másik korábbi helyről; és így tovább ad infinitum.” (Ha viszont azt mondtad volna, hogy „akárhol vagy is, lehet, hogy egy tíz yarddal odébb fekvő helyről érkeztél oda, ide pedig egy még tíz yarddal odébb fekvő helyről; és így tovább ad infinitum”, akkor egy lépés megtételének végtelen lehetőségét hangsúlyoztad volna.