p.35

A kívánt esethez legalábbis hasonló helyzet állna fenn, ha amikor mondunk valamit, képként látnánk magunk előtt azt, amit értünk alatta; és a kép megegyezne vagy nem egyezne meg azzal, amit mondunk. Ilyen és hasonló esetek léteznek, de korántsem ez az, ami rendszerint történik, amikor mondunk valamit, és úgy is gondoljuk, vagy mást gondolunk. Persze vannak tényleges esetek, amelyekben az, amit a kimondott alatt valamit értésnek nevezünk, egy meghatározott, tudatos folyamat, amely a nyelvi kifejezést kíséri, megelőzi vagy követi, és maga is valamiféle nyelvi kifejezés vagy lefordítható arra. Tipikus példa erre a színpadon, félhangosan mondott szöveg.

De ami arra csábít, hogy amit a mondataink alatt értünk, azt lényegében egy az eddigiek során leírt folyamatként gondoljuk el, az nem más, mint az alábbi kifejezésformák közötti hasonlóság:

                    „valamit mondani”
                    „valami alatt valamit érteni”,

amely mintha két párhuzamos folyamatra utalna.[1]

A szavaink kimondását kísérő folyamat – amelyet „a szavaink komolyan gondolása folyamatának” nevezhetnénk – például az intonáció, amellyel kiejtjük a szavakat; vagy egy hasonló folyamat, mint az arckifejezéseink játéka. Ezek nem úgy kísérik a kiejtett szavakat, ahogy egy német mondat kísér egy angol mondatot, vagy egy leírt mondat egy kimondott mondatot; hanem sokkal inkább abban az értelemben, ahogy egy dal dallama kíséri annak szövegét. A dallam annak az „érzésnek” felel meg, amellyel a mondatot mondjuk. És szeretném kiemelni, hogy ez az érzés nem más, mint a kifejezés, amellyel a mondatot mondjuk, vagy valami hasonló ahhoz.

Kanyarodjunk vissza a kérdésünkhöz: „Mi a gondolat tárgya?” (például amikor azt mondjuk, hogy „a King’s College lángokban áll”).

Így feltéve, a kérdés máris számos zavar kifejeződése lesz. Ezt mutatja a puszta tény, hogy csaknem úgy hangzik, mint egy fizikai kérdés; mint ha azt kérdeznénk, hogy „Mik az anyag végső alkotórészei?” (Ez egy tipikusan metafizikai kérdés, amelynek ismérve az, hogy a szavak grammatikájára vonatkozó zavarodottságunkat egy tudományos kérdés formájában fejezzük ki.)

A kérdésünk egyik forrása az „azt gondolom, hogy x” kijelentésfüggvény kétféle használata. Azt szoktuk mondani, hogy „azt gondolom, hogy ez és ez fog történni” vagy „hogy ennek és ennek az esete áll fenn”, de másfelől „ugyanarra a dologra gondolok, mint ő”; és azt is mondjuk, hogy „várom őt”, de ugyanakkor „várom, hogy megérkezzen”. Vesd össze: „várom őt” és „lelövöm őt”.

[1] A Magyar fordítással ellentétben, az angolban – és a németben is – a két kifejezés valóban hasonló formát ölt: „to say something”, „to mean something”. A to mean – németül: meinen – igével, illetve az abból képzett főnévvel kapcsolatos fordítási nehézségekről lásd a Fordítói utószót.